Bátai Tibor: csak avarként

tű fokában felejtett
foszló fonalvég
felismerhetetlen színe
nem ígérhet feloldozást 
legyen bár hitünk hónál fehérebb
hajnali kertek ködéből elődereng
sebekig ér a szégyen
sértett önérzet árválkodik
árnyékból szőtt ingben
bukdácsol mint a szélcsend 
fölfénylő szülőföld-ragyogás
fakul majd kokárdás fölbuzdulás múltán
de féktelen burjánzás terebélye
ravaszkodhat mindhiába
csak avarként zörög
Március bevehetetlen ormain