Bihary Emőke: SOKÁIG ÉL, AKIT KORÁN TEMETNEK?

Négyéves nagylány lett a pici-pici babából. Gyönyörű, értelmes és igen cserfes. És tejfehér bőrű, meg szőke. Apja és az apai ág úgy általában mély-sötét. Kreol bőr, feketébe hajló barna haj és szemek. Nagyon erős egyéniségeknek kell lenniük a másik ágnak, ha ennyire dominálnak az állítólag egyébként domináns barnaság felett.

A játsszunk baby-set helyzetekben hol ő a big sister, hol a középső cica, de imád doktor néni is lenni.

Legutóbb csak a nagydarab plüss Buderus bernáthegyi jutott neki – Böszörményi néniéknél szinte egyáltalán nincs konkrétan játéknak készült játék. De sebaj. Vannak sálak, párnák, dobozok, egyebek, meg az uncsik kifogyhatatlan fantáziája. Meg Anna agyonmosott, agyonkopott barnás-fehér-fekete buklé macskája, amit mindenhová magával visz. És amit éppen a papa mamája ( alias Böszörményi néni ) hozott neki egy monacói útjáról.

- Én egy csoda cicuska vagyok, aki kutyát tud szülni.

- Beporozlak.

Valami igen színes kakadu tollhoz hasonló műanyag csokrocskát lobogtatott. Ez már náluk történt. Tíz centi magas tűsarkakon szelte a szobát innen – oda, onnan – ide. Hol futva, hol sietve. Menyét soha nem látta Böszörményi néni ilyenféle lábbeliben. Mintha egyenesen a kis kisasszonynak termett volna.( „Anyu a Zsuzsa esküvőjén viselte, hogy szép legyen.” Mikor is volt az az esküvő? Hát már a nagyobbacska gyerekecske, a lányka is idősebb tíz évesnél. ) Szóval Bogi szelte a szobát a tíz centi magas tűsarkakon innen-oda, onnan-ide. Még pokolian jól is állt neki; ha szabad egyáltalán ilyesfajta megállapítást tenni egy négy esztendős leányka lábikráiról. A papa mamáját a lábtöréstől való rettegés kerülgette. Őt már az újabb ötletek. Bal tenyerén bakelit homokozó tálka billegett.

- Hozom a púdert. Bepúderozlak. A csúnya, öreg, fekete embereket be kell porozni, hogy ne legyenek olyan csúnyák.

A papa mamájának elakadt a lélegzete .

Olyan idős lehetett, mint most a kis unoka. Mégis emlékszik. Alkonyodó szürkületben a Várfal alatt kanyargó akkori Lovas út elhagyott - elhanyagolt játszóterének legelhagyatottabb poros bozótos sarkára, ahol mégis néha kíméletlen iskolásfiúk

- Néger! Néger! - csatakiáltással állták körül őt meg a mamáját.

Anyja arca valóban ébenfekete volt akkoriban. Addison-kór. Bronzkór. 1947-48-ban gyógyíthatatlan. Hogy mégsem, valami friss svájci találmánynak és a természet csodájának tudható be. Attól a pillanattól, hogy eszmélt és az esztétikum tudatosult kategória lett az életében, ez az élmény és az öröklött hajlamtól való aggodalom, ott kísértett Böszörményi néni különösen a rendkívüli és könnyű barnulást hozó tavaszi-nyári hónapjaiban. Ma már a küllemének semmi, egyáltalán semmi jelentősége. De hát honnan is tudhatná ezt ez a szeretett négyéves ártatlanság?

Ugyanilyen őszintén-spontánul bőgte el magát a felismerhetetlenségig eltorzult arccal, mikor egyhetes korában először a kezébe vette.

- Akarod megfogni? – kérdezte a menye.

Hogyne akarta volna. Ott ácsingózott minden pelenkázásnál, az első fürdetésnél. De a kicsi ellenszenve olyan zsigeri és hatalmas volt, hogy szinte fizikailag is kifordult önmagából, ahogy a szűnni nem akaró üvöltésben már- már átesett a saját szájacskáján.

Anna papája mamája zavartan nyújtogatta vissza a félreérthetetlenül tiltakozó csomagot, menye még zavartabban magyarázgatta, hogy semmi baj.

- Teremtőm! Valamennyiünk közös Atyja! Mit üzensz ezzel a teremtményeddel? A türelem és feltétel nélküli elfogadó szeretet milyen újabb minőségét kívánod tőlem? Vagy valami mást? Egyszerűen nem lehet véletlen Boginak már a születésekor magával hozott leplezhetetlen ellenszenve. Mint ahogy nem lehetett véletlen az anyai nagypapa iránt fél évesen első pillantásra megszeretni megnyilvánult feltűnő vonzalma sem.

- Ugye mindenki meghal? És az öregek halnak meg először? Ugye te vagy a legöregebb a családban? 

( Nem; nem Anna papája mamája a legöregebb a családban. ) És te fogsz meghalni először?

Ez úgy négy éves kora körül volt a kedvenc témája.

Sokáig él, akit korán temetnek?