A találkozás

A sürgősségi ambulancián a megszokottnál is nagyobb volt a tömeg. Szinte minden széken ült egy beteg. Többségében kéz- vagy lábtörés gyanújával. Fájdalomtól eltorzult arcú emberek várták, hogy sorra kerüljenek a vizsgálatra. A mentősök megállás nélkül szállították be a jeges járdákon, utakon balesetet szenvedett járókelőket.

A talán kicsit régimódi, de alapjában véve csinosan öltözött, görnyedt tartású idős hölgy apró, tétova léptekkel érkezett a terembe. Jobb karját könyökben meghajlítva tartotta a mellkasán. Szemmel láthatóan erős fájdalmakkal küzdött, száját nagyon összeszorítva tartotta. Riadt tekintetét körbe hordozta az embereken. Minden bizonnyal ülőhelyet keresett. Végig tipegett a várakozók között, majdnem a folyosó végéig. Ott aztán lemondóan megfordult és visszaindult a vizsgáló felé. Pár bizonytalan lépés után hirtelen megtorpant. A változás, ami végbement az egész megjelenésén olyan szembeötlő volt, hogy mágnesként vonzotta a tekinteteket.

Szemei elkerekedtek. Élettel telivé, csillogóvá vált a nézése. Tartása szálfaegyenessé változott. Arcának búbjaira halvány pír költözött, és egy elbűvölő mosoly jelent meg a szája szegletében.

-          Jóska?! Igazán te vagy az? – sikoltott fel, és tekintetét egy ősz bácsira szegezte, aki begipszelt karral kókadozott már órák óta az egyik kényelmetlen széken.

Erre a hangos és váratlan szólításra azonnal felkapta a fejét. Hunyorogva pislákolt a hang irányába. Ép kezével zavartan kotorászott a táskájában. Kis keresgélés után előkapott egy szemüveget, és az orrára biggyesztette azt.

-          No, nézd csak! A Margit! – pattant fel a székről – korát meghazudtoló módon – a férfi, és színpadiasan kezet csókolt az asszonynak.

-          Ne bolondozz, Jóska! – nevetgélt zavarában a néni. De szemmel láthatóan sokkal jobban érezte magát, mint pár perccel azelőtt. Teljesen kivirult.

A várakozó betegek szorítottak egy helyet az asszonynak is, így egymás mellé ülhettek az öregúrral.

-          Jóska, Jóska! Milyen régen is volt! Igaz-e? – mosolygott egyfolytában a néni. Szemei elhomályosultak, valahová a múltba révedt a tekintete.

-          Bizony, bizony. Régen volt, szép volt. Tán’ igaz sem volt, Margitkám! Szép pár voltunk, azt meg kell hagyni. Meg fiatalok, egészségesek.

-          Így-így! Fiatalság, bolondság. Ferkó, csak elbolondított mellőled… Férjhez mentem hozzá a szomszéd faluba. De te is hamarosan benősültél, ide a városba. S, így van ez jól. – nevetett egy kicsit bizonytalanul a bácsira, és azok a piros rózsák az arcáról, csak nem akartak eltűnni. Bőre egészen megfiatalodott, még a szemei körül lévő szarkalábak is mosolyogtak.

Az ambulancián lassanként cserélődtek a páciensek, de valahogy mindenki figyelme az idős pár felé irányult. Megszűntek a privát beszélgetések. A betegek fél szemmel, fél füllel a néniék beszélgetését figyelték. Meghallgatták a két család életkörülményeit, gyarapodását. Kinél hány gyermek, unoka született. Aztán gondolatban végig járták az édes szülőfalut, fiatalságuk színhelyét. Közben jókat kacagtak a felemlegetett régi csínyeken. Bebarangolták az utcákat, mezőket. Egymás szavába vágva sorolták a régi barátokat. Sajnálkozva állapították meg, hogy nagy a veszteséglistájuk.

Nosztalgiázásuknak aztán véget vetett az orvos, aki a röntgenkép alapján megállapította, hogy rendben van felhelyezve a bácsi gipsze, így már haza is mehet. Az idős hölgy fél kézzel ugyan, de felsegítette a bácsira a kabátot. Anyáskodóan egy láthatatlan szöszt lesimogatott a prémes gallérról. A férfi megragadta a gondoskodó kezet és hosszan megcsókolta.

-          Szervusz Margitkám! – szinte csak suttogta a szavakat.

-          Isten áldjon, Jóska! Örülök, hogy láttalak. 

Egymásra mosolyogtak, szívből. Úgy, ahogy csak azok tudnak, akik igazán sok mindent megéltek és megértettek. Tekintetük egy hosszúnak tűnő pillanatig egybe kapaszkodott. Aztán a bácsi megfordult és egyenes derékkal, méltóságteljes léptekkel kisétált az épületből.

A váróban, mintegy vezényszóra újra beindult a diskurzus, élesen felcsörgött egy mobiltelefon. Már senki sem figyelt a magára maradt asszonyra.

A néni csak állt megkövülten és opálos szemekkel nézett abba az irányba, amerre az imént eltűnt a férfi alakja. Valami egyszeriben megváltozott. A levegő hűvösebb lett. Az asszony arcáról eltűntek a piros rózsák. Bőre petyhüdtté, ráncossá vált. Szája keskeny vonallá merevedett. Testtartása meggörnyedt. Jobb karját gépiesen masszírozni kezdte. Lerogyott a székre és fájdalmában időnként nyögdécselt.