Szürke, ripacsos, mély barázdás
az arcom,
megértünk már sok nyarat,
a kertvégi akácfámmal.
Kihalt törzsét töredező ágai díszítik.
Utolért mindkettőnket időnek romboló ereje.
Élő ágain virágai még illatozzanak,
fürtökben, fehérben, mint a menyasszony,
aki párját öleli oltárnak szentségével.
Kissé hajlott, átölelhetetlen törzseinkkel
nem sírunk, nem keseregünk.
Mellettünk ifjú sarjak jelzik:
nem volt hiába az életünk.
A képen az én akácaim vannak... Ezek lilák ugyan, de, miként az akác is csak terebélyesedik és képes erdővé növekedni, ha nem tartjuk kordában, úgy lesz az életünk minősége is, s folytatódik az valahol egészen máshol, ami egyszer itt a földön véget ér... És ne keseregj szívem! Puszillak!
VálaszTörlésSzeretlek drága Ditta. Bölcs szavaid lelkemig hatoltak:Mila
VálaszTörlésÖsszeforrottunk a környezetünkkel, és még hasonlítunk is egymásra. Vastagodunk, görbülünk. Hajrá, szép az élet! Mi legalább, már tudjuk!
VálaszTörlés