Életem filmkockái - Helyzetjelentés a Vajdaságból

  

Már megettem a kenyerem javát, megértem az életemben sikerélményt, bukást, örömöt, bánatot.,valahogy mégis megmaradt bennem a mosoly, a kacaj, a hit és nem túlzok, ha azt mondom a szeretet is.

Volt egy időszak, amikor rettegtem szeretteimért, beleértve a testvéremet, unokaöcsémet, a tanítványaimat, akik kint voltak a harctéren. Imádkoztam értük, sírtam a rossz hír hallatán.

 Talpraesett nép vagyunk mi ezen az égtájon.  A szükség törvényt bont, nem szégyenkeztünk a nincstelenségünk miatt

 Virágzott a sverc-komerc. A semmiből is főzni tudtunk, sütöttük a kenyeret. Hiába voltunk milliárdosok, akkor is szegények voltunk, mint a templom egere. Összetartóak lettünk, odafigyeltünk egymásra, és ez t a kegyetlen sors hozta a felszínre.

 Sokan külföldre menekültek, nem csak Vajdaságból, hanem az egész országból. Jogosan.

Mondhatnám, elöregedett sok település, mert ez a tény is sokban hozzásegített.

Azután megszűnt az embargó, kezdtünk levegőhöz jutni, megnyugodtunk lelkileg, amikor végre beköszöntött a béke.

Azt hittük, most ismét hasonló lesz az életünk, mint a háború előtt, de csalódtunk. Jött a privatizáció, nem csak az én falumban, mindenhol ez a „fejlődési manőver” a biztos munkahelyet, létfenntartáshoz szükséges keresetet fokozottabban biztosítja, mondták az erre hivatottak. Valakiknek igen, de a pórnép máról holnapra munkanélküli lett.

Nálunk pillanatnyilag nagyon kevesen dolgoznak privát vállalkozónál. Főleg a nyugdíjasok pénzéből élnek meg sokan.

Erre felfigyelt az ország egész területén a maffia, és megindultak a lopások, éjszakai betörések. Idős személyeket vettek célba, főleg egyedül állóakat. Most már odáig is elmerészkedtek, hogy nem csak majdnem halálra verik a szerencsétleneket, hanem már halálra is verik. Pénzt keresnek. Pedig tudhatják, hogy nincs az embereknek pénze. Ha van pár ezer dinár, nem hiszik el, hogy nincs több, és akkor jön a rettenetes tortúra.

Most megismertem a félelemnek azt a fokát, amikor sem nappal, sem éjjel nem vagyok sem én, és nagyon sokan rajtam kívül biztonságban.

Nem csodálkozok ezen. A rendőrök keze kötve van, ha megfognak valakit, hozzá sem szabad nyúlni, átadják a feljelentést, és másnap már szabadlábra engedik a tetteseket…  Folytatják ott, ahol abbahagyták.  Ha betörnek, a szerencsétlen házigazda, ha van férfi a háznál, ne próbáljon védekezni, mert őt büntetik meg.

Hihetetlenül hangzik?

 Pedig ez így van.

 Eddig tizenötezer dinár értékben lophattak büntetés nélkül, most nagylelkűen levették ötezer dinár értékre.

Megismertem a kimondhatatlan félelmet, és hiába háborgok, háborognak velem rengetegen, siket fülekre találunk.

Ki mondja meg nekem: van-e még olyan ország ezen a földkerekségen, ahol minden másnap folynak a betörések, és nem lehet tenni semmit sem. Nincs, aki megvédje az időseket. A saját portánkon hagyni kell a betörőket randalírozni.

Hova tűnt el a törvény?

Meddig tarthat ez az áldatlan állapot?

 Ha ilyen sok „jót” hozott a demokrácia, akkor én nem kérek belőle.