A próba (nyolcadik rész)

 

A halál

 

Az öreg szakállas most tényleg leesett a lábáról. Napokig feküdt összegömbölyödve, kezét a halántékára szorította, folytak a könnyei a fájdalomtól. Dávid tehetetlenül nézte, és arra gondolt, ha ilyen szenvedéssel kell meghalnia, legalább gyorsan ölné meg ez az átkozott rák. Helén néha-néha vele ment, segített, ha nagyon muszáj volt, de többnyire aludt, vagy csak feküdt, nem lehetett tudni. A madárkáról nem esett több szó. Dávid ennek örült, de abban biztos volt, hogy rontott a lány állapotán a vihar és a fióka pusztulása. Négy nap elmúltával, az öreg váratlanul jobban lett, a kínzó fejfájás alábbhagyott, inogva, gyenge lábakon, de kijött a szabadba és leült a szokott helyére.  Sütöttek néhány madártojást a kövön, és még abból is lenyelt néhány falatot. A lány is odaült melléjük és együtt hallgatták az öreget, akinek most szokatlan módon megeredt a nyelve, és mesélt a régmúltról, az itteni életéről, a feleségéről.

-  Nemsokára követem Marát, az én drága feleségemet, aki fiatalon, az idejutásunk után néhány hónappal meghalt, mert képtelen volt elfogadni az itteni nyomorult életet. Egy nap azután, teljesen elborult az elméje, és eltűnt, valószínű, hogy a lávatóba ugrott, de nem biztos. Az is lehet, hogy elkóborolt. Talán még él valahol, ki tudja, de valószínűbb, hogy éhen halt.  Kerestem hónapokig, messze, minden égtáj felé elmentem és kutattam a nyomait.  Gyönyörű helyeken jártam, majd menjetek el ti is körülnézni, hatalmas ez a bolygó. Ha jön a jó idő, nézzetek körül, de a fűruhát viseljétek, mert különben úgy jártok, mint én. Mi egy hajóról kerültünk ide, de nem tudom megmondani miként. Nászutunkat töltöttük azon a furcsa hajón, a Földközi tengeren, egy éjszaka kimentünk a fedélzetre, és itt ébredtünk fel. Akkor még nem volt itt ember, legalábbis nem láttuk a nyomait. Jöttünk után, szinte évente jelent meg egy emberpár, pontosan azon a helyen, ahol ti is aludtatok.  A barlanglakásokat is az idő tájt véstük ki, keserves munkával.  Ennek a négy lyuknak a kivésése, majdnem tizenöt évig tartott.

- Mivel véstetek?

- Ha megerősödök, elviszlek benneteket oda Dávid, ahol vas keménységű köveket találhattok, ezekből próbáltunk kezdetleges vésőket kialakítani és azokkal dolgoztunk, de nagyon keserves munka volt. Amikor teljesen magamra maradtam fennállt a veszélye a megőrülésnek, ezt tevékenységgel próbáltam megelőzni, nem is tudom miért akartam életben maradni. Egyszer kificamodott a bal bokám, napokig nem tudtam lábra állni, majdnem szomjan és éhen haltam. Jött az eső és az mentett meg, mert vízhez jutottam, és a férgek is kimásztak a földből. Összeszedtem őket négykézláb kúszva és megsütöttem őkelméket a kövön, innen tudom, hogy ehetőek, és az ízük is elviselhető volt, vagy nagyon éhes voltam. Amikor benneteket észrevettelek, határtalan boldogságot éreztem, és akkor már világossá vált számomra, hogy miért igyekeztem életben maradni. A próba, mert azt gondolom, hogy azért vagyunk itt, még nem sikerült senkinek. Ha sikerült volna, akkor többen lennénk, és gyerekek futkároznának körülöttünk, és a következő generáció, akik már itt látták volna meg a napvilágot, képesek lettek volna az itteni életre, a földi civilizáció ismerete híján. Engem Darkonak hívnak, de ti csak hívjatok továbbra is csak öregnek, mert az vagyok.

A vén szakállas hirtelen köhögni kezdett, amit képtelen volt abbahagyni, és a szája elé tartott kezén végig csorgott a vére.  Dávid és Helén ijedten nézték, tudták, hogy ez semmi jót nem jelent. A fiú felkapta az öreget, nem volt nehéz, és bevitte a hálóhelyére, lefektette. Éjjel nappal felváltva őrizték, de az öreg egyre csak gyengült, sokszor nem volt eszénél, félrebeszélt, végül elhallgatott, alig lélegzett.

Öt napig tartott az öreg haláltusája, szívós teste nehezen adta meg magát a kaszásnak, de végül a rák legyőzte, és az egyik pillanatról a másikra megállt a szíve. Helén volt épp akkor az őrzője, de úgy el volt foglalva a saját nyomasztó gondolataival, hogy észre sem vette. Dávid amint belépett, a félhomály ellenére is azonnal látta, hogy az öreg már nem él. Fogalmuk sem volt, hogyan kell egy embert elbúcsúztatni, eltemetni. Dávid az egyik hegy tövében kikapart egy nagy gödröt és az öreg megmerevedett testét elcipelték ide. Belehelyezték, és földel, kövekkel letakarták, szép nagy halmot emeltek. Fehér köveket kerestek és a tetejére kirakták a Darko nevet.

Dávid rövid búcsúztatót mondott, melyben köszönetet mondtak a sok segítségért, és méltatták az életét. A sírra szép zöld ágakat helyeztek.  Úgy érezték, hogy a körülményekhez képest elég szépen sikerült elbúcsúztatni szegény öreget. Dávid arra gondolt, hogy őt talán már senki sem temeti el, a nap fogja a csontjairól leszárítani a húst.