Kertész Éva: A látogatás

           

Látogatóba mentünk dédi mamihoz a kórházba, Fannit is vittük. Korábban sohasem tettük meg vele, bár nagyon rimánkodott, de úgy döntöttünk, nem gyereknek való látvány, amiben ott része lehet. Nem tudtuk megoldani az elhelyezését, kénytelen voltam magammal vinni.

      Az egész kórház borzongatóan hatott négyéves lényére. Éreztem, mindent tüzetesen megnéz, a falakat, a sodródó látogatókat, a büfében vásárló betegeket. Nem is tudtunk haladni, állandóan lassítanom kellett, mert folyton hátra pillogott. Már benn jártunk a kórház folyosóján, biztattam, hogy mindjárt meglátja a dédit. Már nem is fordult hátra az én drágám, nem kellett cibálni sem, úgy jött mellettem, mint egy kiskatona.

      S mit tesz Isten, az első, amibe belefutottunk, egy tolókocsi volt, amelyben egy hatvan körüli férfi ült, akinek mindkét lába térdből hiányzott. Fanni éppen olyan magas, hogy pontosan belelát egy ilyen kocsiba, ahova olyan méltatlanul helyezték be az ismeretlen urat, hogy még csak be sem takarták a csonkjait. Igyekeztem elterelni az én drágám figyelmét, de amikor úgy belekapaszkodott a kezembe, hogy csaknem felszisszentem, tudtam, hogy már mindent szemügyre vett.

      — Jaj, anya! — mondta, és már kezdte volna első élménye aprólékos felsorolását, de a szavába vágtam:

      — Arról a bácsiról szeretnél beszélni, akinek hiányzott a lába?

      — Igen anya, mert az nagyon fájhat neki. Meg aztán én még ilyet nem láttam.

      — Kislányom, ha óhajtod, leülhetünk itt egy padra, és minden kérdésedre válaszolok, de a dédikét most nem terhelhetjük ezzel. Ha tudsz várni hazáig, ígérem, otthon mindent megbeszélünk.

      — Alaposan?

      — Igen, Fanni. Alaposan. Mindent. Jó?

      A nagy egyezkedésben el is vétettük az ajtót. Egy másik terembe mentünk be először. Fanninak ez fel sem tűnt, különben is pillanatokon belül rajongva ölelgette az én nagymamámat.

      — Szép a hálóinged, dédi mami! Most kaptad?

      — Nem, drágám. Ez már nagyon régi.

      — Otthon ezt sosem láttam, csak a kinyúltat.

      — Otthon az a kényelmes.

      — Itt nem jó a kényelmes hálóing?

      — Ide a szépet hozzuk. Még azt hinnék, nincs egy rendes darabunk sem. Pedig látod, semmit sem csináltam, csak eltettem, és most elővettem.

      — Tudod, hogy levágták a bácsi lábát? Mind a kettőt. Szeretnék az ölébe ülni. Megcirógatnám, babusgatnám, hogy ne fájjon neki.

      — Fannikám, annak a bácsinak már nem fáj a lába, mert begyógyult. Járni még nem tud, de majd kap műlábat. Tudod kicsi Fanni, neki is van egy ilyen unokája, mint te, engedd meg neki, hogy ő üljön az ölébe.

      — Van? Akkor jó, akkor nincs gond.

      Ezzel el is vonult a gyermek, végignézett minden nénit, noha előre kértem, ne tegye. Minden ágynál köszönt, válaszolt a kérdésekre. Szerencsére nem fogadott el semmit, pedig kínálták naranccsal is, banánnal is.

      Hazafelé aztán nem volt menekvés, amint leültünk a buszon, nyomban közölte szociológiai felmérésének eredményét.

      — Csak az öregek betegek.

      — Valóban Fanni, többnyire az öregek betegek.

      Az én négyévesemnek már vannak közgazdasági tapasztalatai. Tudja, hogy nem vehetünk egyszerre banánt, narancsot, és ananászt. Mert akkor nem maradna pénzünk más fontos dolgokra. Többnyire ő kap, a felnőttek ritkábban. Tudja, hogy amit nem vehetünk meg, az a pénz függvénye. Most tehát, kamatoztatta ismereteit.

      — Az öregek gazdagok.

      — Nocsak! Ezt miből állapítottad meg?

      — Minden nénin szép új a hálóing.

      — És még?

      — Teli van a szekrényük banánnal, naranccsal, üdítővel.

      — És még?

      — Alig tudnak menni. Görbék, sánták, öregek. A fiatalok nem szoknak betegek lenni?

      — Szoktak, Fanni, szoktak. De ők dolgoznak.

      — Akkor is, ha betegek?

      — Igen. Ha van munkahely

      — El sem mennek az orvoshoz?

      — Nem nagyon.

      Most mondjam el az én kis kíváncsi Fáncsimnak, hogy korosztályom tagjai a világ minden kincséért nem vállalják fel a betegséget, mert az egyenlő a munkanélküliséggel? Ha pedig már elveszítették azt a nyavalyás munkát, különösen kár elmenniük az orvoshoz, mert gyógyszert pénz nélkül nem ád a patikus. Marad számukra a kilátástalanság tömött bugyra. Azokról említést se tegyünk, akik betöltötték az ötvenet.

      Ők aztán az igazi vesztesek. Ők birtokosai tapasztalatok, ismeretek tömegének, mobilitásuk, energiájuk teljességével tudnának dolgozni, de teljességgel esélytelenek a munkaerő piacon. Mert lehetetlen lenne megfizetni mindazt, amit ők már a tudnak, miközben itt toporog teljes önérzetével és igényével a következő, és az azt követő generáció, aki tudja, hogy övé a jövő. Igaz, hogy a jelen semmit nem ígér.

      Mostanában kizárólag a megkeseredettek száma szaporodik, az aggodalomban élőké, a csalódásaikat dajkálóké.

      Hogyan mondhatnám el neki, hogy mi is naponta félve megyünk be a munkahelyünkre, mert nem tudhatjuk, kell-e még holnap is jönni! Hogyan említhetném, hogy mi igenis félünk a gyerekeinket megszülni, mert nem tudjuk, lesz-e miből megetetni őket. Hogy én sem merek neki testvérkét hozni a házhoz a fentebb említettek okából. S, hogy a barátaim már az elsőt sem merik vállalni, mert nincs garancia arra, hogy jólétre hoznák a világra. Pedig tudják, mind tisztában van vele, ha ezek a meg nem született gyerekek nem nőnek fel, nem lesz még az sem, aki öreg korukban rájuk gombolja a pelenkát.

      — És az a kicsike néni ki volt?

      — Nem tudom, kire gondolsz édesem!

      — Aki a teát hozta. Aki itt lak valahol.

      — Aha, Ágota néni. Igazad van, itt lakik valamelyik épületben.

      — Jaj, anya, úgy néz ki, mint egy varjú! 

      — Ágota kicsike, és sovány.

      — Teát hozott a dédimaminak. Azt mondta, hátha ez jobb, mint amit itt adnak.

      — Igen, azt mondta a drágám. Úgy érezte, hoznia kell valamit, ha már látogatóba jön.

      — Jó, de miért lakik itt? Nagyon rossz lehet ám neki! Sokan vannak egy szobában, és nincs más neki, csak egy ágy! Miért, anya, miért?

      — Azért lakik itt, mert kevés a pénze. Tudod, nincs se férje, se gyerekei, nincs, aki segítse. Itt dolgozgat egy kicsit, és ezért itt lakhat télen. Így nem fázik az üres lakásában.

      — Neked lesz meleg szobád, anya. Majd én adok.

      — Köszönöm, kicsim. Megnyugtattál.

      — És apa kinél lak majd?

      — Hát, ez az! Én is ezen gondolkodom!

Berettyóújfalu, 2012-07-01