Haász Irén: Távollét

 

Még bronz karodra hullanak,

cirógató fénysugarak

a tigriscsíkos ablakon

beszökő, révült hajnalon.

 

Még szarkaláb ring odakinn,

ha szellő rebben szirmain,

de szemzugodba is talált

utat már néhány szarkaláb.

 

Még szilva hullong, szép kerek,

de fák levelén réz pereg,

s úgy sápad el a sok levél,

mint hajad festi őszre dér.

 

Még arcod sima árkain

nem mélyít ráncot ráncra kín;

mosolyod is friss, ringató,

barackként eltenni való.

 

De fáradtabb, mint tegnap volt.

S a megújuláshoz egy holt

idő kell, tér, és távolság,

érlelni új vágy lángborát.

 

Ne fuss, idő! Langy esőként

permetezz sorsunk vetésén,

s kosárba érjen minden perc

zamata, ha ismét ölelsz.