Kertész Éva: Nekted írtam, hármaimnak

Éned első fészkét bennem kereste,
jövendő sorsodat az én létem fedezte,
nedveim érted keringtek körbe-körbe,
lelkem beleolvadt a legnagyobb örömbe,
mely embert érhet.

Tüdőm kettőnknek gyűjtött édes ózont,
szívem lelkes lüktetésben ért horizontot,
melleim gondosan termeltek dús tejecskét -
jöttödre várva -, egyre többet,
hogy éltessen téged.

Tudtam, kettősünk nem lehet végtelen,
kiszakít belőlem szépséges gyötrelem,
de kezedet fogom, és el nem engedem
míg élek, sőt örökre,
mert egy vagyok veled.

Elmegyek majd, mert megfárad a lélek,
De tudd, hogy minden tettedben benne élek.
Mert belőlem lettél egykor, te vagyok hát,
beléd épültem, mint út és korlát:
légy hát még nemesebb!

Hamvaim téged ölelnek mindenütt.
én szeretlek, ha a nap melege süt.
én óvlak, ha langy szellő ád enyhet,
leszek fáidon áldó permet:
őrizem a szíved.