Péter Péter: Semmi

Nincs.
Csak árnya kísért az éjszakában.
Leszakadt ólmos fellegek sötétje
zilálja szét a beszűkült teret.
Az utakon fájdalom
fekete szurka csillan,
és didergő párás hideg
fúródik lassan a bőröd alá.

Őrjítő ez a csönd,
ez a semmi!

Betegen tántorognak a percek.
A kihűlt magány esője
permetezi arcod lázrózsáit.
Elhagyatva, egymagadban állsz
az út megszürkült porában.
Indulni kéne!
Hová? Merre?
Mindegy!
A sorsod már úgyis elrendeltetett.
Keresztre feszített álmaid elsírták titkukat.
Véres ruhádra kockát vetnek
a megkövült szívű hóhérlegények.
Az ártatlanul elitéltek
riadt értetlenségével
érkezel egy másik világba…
Érzed a terek átkos feszülését.
Nem tudod, mit keresel itt,
a számodra idegen tájban.
Kimarjult szemedben
a rettenet riadt madara verdes,
és megérlelődik benned lassan
a rémület.

Hová tűntek a gyönyörbe fúló
boldog ájulások,
az ölelkezések önkívüleben megérlelt csodái?
Céltalan élsz bele a meddő mindennapok
lepergő egyhangúságába.
Nincs többé fény,
leszakadt az ég.
Fázós, mezítelen csillagok
sápadt aranypettyei
szeplőzik fakó arcodat.
Bánattól hályogos szemedben
elvillan a múltad,
jelened sincs többé,
és messzire illan a jövő
az elködlő évek távolában.

És vállaidon a kínok köntösével
lassan elindulsz…
Igen, elindulsz…
de nem tudod hová…