Péter Péter: Messze tűnt már az a nyár

        Messze tűnt már az a nyár;
lásd, most tél van, fehér, szikrázó tél…
Mondd csak, álom volt csupán
hogy voltál egyszer, s engem szerettél?
Üres, kihalt a tér, bár
minden megvolt, ami szép, ami jó,
és irigyen fedi be
már az emlékek gyöngysorát a hó…
Istenem, de szép voltál,
mint bőröd selymén megcsillant a fény;
szemed tükrén csillagok
gyúltak, s valóság lett minden remény…
Káprázat, suttogó alt
szavak varázsa, erotikus báj,
a vágy áramütése,
és friss málnaízű csók, ami fáj…
Ölelkezés gyönyöre,
görcsbefúlt percek romantikája,
felpárázó titkok, az
izzó testek összeolvadása…
Tenyerem tapintja még 
hamvas bőröd kigyúlt feszülését,
a vibráló eleven
dús hús minden feldúlt rezdülését…
Kábulatba fúlt gyönyör,
búgó szavak, hangok ziláltsága,
beteljesülés, öröm,
szétpattanó percek valósága…
Jaj, messze tűnt az a nyár!
Hol az a láz, hol az az őrület?
Fagyos szelek csókdossák
már hantodon a hűvös sírkövet…