A TV-ben láttam egy különlegesen szép épületet, amely megragadott külsejével, praktikumával, főleg helyzetével. Mégpedig azzal, hogy sok társával együtt egy széles folyó szélén ringott. Pontosabban állt. A környezet is különleges volt, az épület is. Elgondolkodtam. A ház lehetett ötven éves. Meg sem látszott rajta az idő múlása.
Ugye mennyivel tovább élnek a házak nálunk embereknél. Hajtunk, rohanunk, hogy hozzájussunk egy épülethez, olyanhoz, amely ízlésünknek, zsebünknek is megfelel, s mire elkészül, túl vagyunk életünk delén. A házunk áll daliásan, mi pedig lépegetünk lassan lefelé, a számunkra kijelölt lejtőn. Tény, hogy a házak túlélnek minket. Nem olyan épületek sokaságára gondolok, mint a kalyibák, fészerek, raktárak, átmeneti tárolók, amelyek ideiglenes célzattal készülnek, amelyekről felhúzásuk pillanatában tudott, hogy a közel jövőben lebontásra kerülnek.
Azokra az igényes, szép épületekre gondolok, amelyek szemet, szívet gyönyörködtetők. Amelyek stílusukban is jellemzőek a korra, melyekben épültek, mert egyéniségük van. Azokra, gondolok, amelyeket azért terveztek kiváló tervező mérnökök -, az építtetők igényeinek megfelelően, és építettek úgy gondos szakmunkások, hogy az emberek nemzedékeken át élhessenek bennük, élvezzék kényelmét, melegét, biztonságát, összetartó erejét.
Most nem említem a több emeletes bérlakásokat, melyeket az ükapáink építtettek, pedig azok is megérdemelnének egy misét. Abban az időben a városi emberek zöme bérlakásokban élt, vagy palotában. A lakások, egy, kettő, három vagy több szobások voltak, s a bérlők anyagi és társadalmi helyzetüktől függően éltek egy vagy több szobás otthonokban. A több szobások az utcára néztek, s az első széles lépcsők tartoztak hozzájuk, a szegények, az egy szobások lakói udvari W. C. re jártak, s a hátsó, keskeny lépcsőt vehették igénybe. Generációk sokasága fordult meg az ilyen otthonokban, amelyeket, az elmúlt évtizedekben megvásároltak jelenlegi lakóik, felújították, mert az államnak nem volt pénze a karbantartásukra. Már nem is emlékszik senki a korábban itt lakókra. Mennyi élet, mennyi remény, mennyi regény! Többnyire úgy múltak el nyomtalanul, hogy senki nem tesz említést senkiről. Mégis, most a többi, nagyméretű épületre gondolok én is.
Ezek azok a nagyobb közintézmények, mint a rendelőintézetek, bankok, színházak, templomok, múzeumok, sportlétesítmények, amelyek nem szolgálnak otthonául senkinek, mégis az emberek igényeinek kiszolgálására tervezték őket. Mert a bennük tevékenykedők, és az odajárók is letétbe helyezik érzéseiket, gondolataikat, igényeiket, valamiféle viszonyba kerülnek ezekkel az épületekkel, s készülnek újabb találkozásokra. Odatartoznak. Ez tartja életben az épületet. A valakihez, valahova tartozás. Az elvárás tőlük, hogy igényesen, tisztán, esztétikusan fogadják az oda érkezőket. Ám, hogy jó legyen a közérzetük, nekik is jár a folyamatos törődés, gondozás, az érzés, hogy szükség van rájuk. Különben tönkremennek.
Ismerek olyan használaton kívüli postaépületet, amelyet rendszeresen, sokan látogattak korábban, szükség is volt szolgálatukra, de hirtelen feleslegesség miatt bezárták őket, az emberek nem állnak meg ajtajuknál, elkerülik, s rövid idő alatt koszos, beszürkült ablakú, félrecsúszott tetejű, jelentéktelen épületté változtak. Észre sem veszi már senki, hogy léteznek.
Tudok olyan mozi épületről, melyen már csak az a négy betű tántorog, mely jelzi, hogy mi volt ő valaha. M O Z I. Bizony! Ránézésre is zokog a szerencsétlen. Öltözéke toprongy, egész külleme megfelel egy kéregető koldusnak. Látszik rajta, hogy szégyenkezik. Pedig, csak az fáj neki, hogy senki nem tart rá igényt. Nem látogatják, nem tapogatják, nem simogatják meg a falait.
Vajon hány családnak adhatna otthont ez az üres épület?
Meg kell emlékeznem a korról, mely ma már történelem, mert egyébként nem írhatnék a házakról, melyekben emberek éltek. Köztük magam is.
Államosított házban laktam házasságom első évétől negyven évig. Tulajdonosa rövid ideig lakta a gyönyörű, hatalmas, új épületet. Úgy tudom, 1950-ben hunyt el Mátyás Dezső fatelep tulajdonos, első gyermeke születése előtt négy hónappal. A csöppség, az örökös, jog szerinti tulajdonos, nem töltötte be az első évét, amikor államosították a házát. Minden magyar jómódú ember házát államosították akkor, az egyetemi tanártól a jól kereső boltosig.
Ez az időszak volt Magyarországon Rákosi Mátyás, a Magyar Kommunista Párt főtitkárának fénykora. A Mindenható szerepét töltötte be akkor, félelemben tartva az ország lakosságát. Még a barátait is. Börtön, bitó, megsemmisítés volt a módszere. Az ő utasítására rakták ki a tulajdonosokat otthonaikból, akiknek 24 órán belül el kellett hagyniuk azokat. Egyben államosították minden más tulajdonukat is. Gyárat, földet, üzemet, kinek mije volt. Azt, amiből addig éltek.
Többségüket kitelepítették a Hortobágyra, ahol hatalmas pajtákban háltak ötvenen, százan is, földre szórt szalmán. Nappal földmunkát végeztettek velük, mondván termeljék meg maguknak az élelmüket. Többségük korábban földet is csak cserépben látott. Csak évek múltán hagyhatták el szállásukat, rokonok, barátok fogadták be őket. Egyébként az ország lakosságára a félelem, a rettegés állapota volt a jellemző. Több szót nem szándékozom pazarolni erre a betegesen lealjasult emberre, most az épületeknek szánom gondolataimat.
Ha új tulajdonost kapott a ház, szerencséje volt, mert a benne lakó gondozta, ápolta igényei, lehetőségei szerint. Ha középület lett belőle, akkor is jó dolga volt, mert akkor sokan látogatták. Én is megfordultam egyikben, és néhány emlékezetesen szép napot töltöttem benne. Ebből az épületből szülőotthont alakítottak ki. Ott született a kislányom, kellemes, emberi körülmények között, szerető légkörben. A szüléseket egy nagy tudású bába vezette, aki évtizedekig volt a környék egyik szülésznője, még a tanyák asszonyaihoz is őt vitték lovas kocsival. Ő volt a mindenki Zsuzsi nénije. A lánya Böske, végzett ápolónő, ő volt a jobb keze. Dr. Miklós Károly körzeti orvost hívták esetenként, ha valami gond jelentkezett bizonyos szüléseknél. Egyébként is rendszeresen megjelent, mert ő volt az intézmény felelős orvosa. Nagy tudással rendelkező, komoly felelősségtudattal élő szakembernek ismertem. A község vezetői pedig annyi pénzt költöttek a szülőotthonra, amennyit az megkívánt. Az épület pedig virágzott.
Sok gyerek született ezekben az években, annál is inkább, mert országos rendelettel büntették azokat, akik nem szülték meg a megfogant gyermekeket. Börtönbüntetéssel sújtották azokat az orvosokat, akik abortuszt végeztek titokban. Ez a rendelet is az 50-es években született. Ratkó Anna neve fémjelezte. Úgy is hívták: ratkó törvény.
Az történt, ami az idő óta is olyan sokszor, hogy illetékesék nem gondoltak rá, hogy ezek a gyermekek iskolába is fognak kerülni, utóbb munkába is kell majd állítani őket, sőt temetőre is szükségük lesz egykor, és koporsóra, s ezeknek semmiből sem jut elég.
Ebbe a lehetetlen helyzetbe tenyereltem én bele, amikor ezek a gyerekek iskolába kerültek. Nem volt annyi osztályterem, hogy a sok gyerek elfért volna bennük. Már váltott időben tanítottunk, délelőtt, délután, de a gyerek egyre több lett, az osztályokban negyven, ötven gyermek szorongott. Ekkor törvényileg szabályozták az osztálylétszámot. Csoportbontást kellett végezni.
Szólt az igazgatóm, mennék át a szülőotthon épületébe tanítani, mert abban időközben napközis iskolát alakítottak ki. Így kerültem én másodszor is abba a helyiségbe, amelyet szülőszobaként vettem igénybe korábban. A következő évben már újabb szobákat alakítottak át ugyanitt, már két évfolyam biztosította az épület vidám kedvét. Mert vidám volt az épület, kacagástól hangos.
Tanítottam egyébként a rendőrség épületében is. Régi ház, iszonyúan vastag falakkal, az utca felé apró ablakokkal. Még az eredeti konyha is megvolt, a kürtős kemencével. Legnagyobb jellegzetessége, hogy 1848-ban itt volt a szállása Damjanich János tábornoknak, a szabadságharc híres hadvezérének. Innen irányította a tiszai átkelés hadműveleteit. Öreg-öreg épület, sötét, mint egy téli délután. Az udvar irányába módosítottak rajta valamit, nyitottak nekünk egy nagyobb ablakot, hogy ne égjen örökké a villany.
A helyiség, amelyben tanultunk, valamivel nagyobb volt egy jókora szobánál. A gyerekek szünet végén alig bírtak átmászni a padokon, hogy elérjék a saját helyüket. De mi nagyszerűen éreztük ott magunkat. A szülők mindent elkövettek, hogy kellemessé tegyék nekünk a helyet. Az öreg barna padokat világosra festették. Sánta anyuka szerezte nekünk a festéket hozzá a Mezőgépgyár vezetőjétől. Az egyik falat hatalmas rajzzal dekorálták, amely a környezetismeret egyik témája volt. Öröm, és vidámság töltötte meg az épületet. Ennél jobb közösséget el sem tudtam képzelni.
Az épületnek ma már csak az utca felé néző fala létezik. Azon áll az emléktábla, amely emlékeztet a történelmi időkre…
Ha most látná valaki azt a valaha elegáns magánházat, amelyben kisbabák születtek, és ahova apró elsősök jártak, elszörnyedne az elhagyatottságnak, az árvaságnak a látható jelein. Már a fák is kihaltak az udvarról, egy árva fűszál sem él a régi szép növényekből. Ott bukdácsol a nyomorult épület a kerítés mögött. Most készül térdre rogyni, a földre feküdni. Gondolatban végezzünk egy számítást! Hány ilyen jobb sorsra érdemes támolygó épület lehet országszerte?
Uramisten! Hány embernek nincs fedél a feje felett, akinek lehetne!
Ez az írás történelem is, szociológia is, s rendkívüli módon érdekes!
VálaszTörlés