Mátay Melinda Mária: Apám túlvilági naplójából

Mit mondhatnék?
Innen a túlvilágról szemlélve
azt a mocskot,
amiben részem volt –

Harmadik gyerekként
a legkisebb voltam,
mint a mesékben.
De itt nálunk,
Torzsahonban,
ahol még
égig érő
világfa is akad,
a harmadik testvér
szív.
Nem lesz
szerencsés mesehős.
Vagy nem úgy,
mint a mesékben.
Neki nem jut.
Elgáncsolják.
Így vagy úgy.
Mert itt ilyen
a rendszer.
A tapasztaltabb,
megalkuvóbb kutya
baszik.
Aki hajlik.
Aki nem hajlik,
az törik.
És meghal.
Vagy
önmaga
árnyéka lesz.
Esetleg bolond.
Pária.
Kitaszított.
Nem volt elég
„ügyes”.
Nem tanulta meg
rendesen
mi az ábra.
Kit rúgjon le

és kivel legyen
kedves kellemes.
Nálunk ennek
a Titkosszolgálat
lehet az ára.
Zsarolás,
rágalmazás,
fenyegető levelek,
váratlan hívások
őrjítő magányában
a rombolás
torka tátva –

Ők mindig tudják
mikor tökéletes
az elviselhetetlen –

Hiába voltam
odalent
termetre óriás
erős vagy
jellemes,
hiába tudtam
kézen állva
felsétálni
a bérházam
legfelsőbb lépcsőfokára,
hiába tudtam
repülőn szállni
bátran ugrani
ernyőmet a végtelen kékbe
boldogan tárva
két diplomával
egy budai házzal
kisgyerekemmel
bimbózó
családi boldogságlelkemmel
hiába örültem volna
annak, amit
az élet áldása ad.
Valakik szerint
Te így
1967-ben,
a szovjet-kínai
egymásra feszülésben,
itt e hátországi
megerősítésben,

veszélyes vagy!
Túl nagy,
túl szókimondó,
túl erős,
túl jó Neked!
Vezetékneveden
az y-ont
jobb, ha nem
viseled!
Túl munkás-paraszt
ellenes!
Valakinek ez így
nem tetszik,
nem komfortos,
nem kellemes!
Ő csak ír és
szervez,
a láthatatlanban
rendez,
koholva alkot,
mindent eltervez,
hogy mozdulni
ne tudj.
Bénítson halálra
kollégád
hirtelen
korai halála,
hogy megértsd :
nincs választásod
Te is
erre a sorsra
jutsz!
Majd ölelgetheti
árván maradt,
egyetlen
kislányom
a síromon virágzó
rózsakoszorút.

Torzsaországban
a háború
sose ér véget,
mindig van
ki jelent,
amíg a fák élnek.
Ez nemzetbiztonsági
érdek.

A torzsák
fákat ölnek.
Gyökerestől tépik szét
a termőföldet,
hogy írmagja se maradjon -
Nehogy kipattanjon
a múlt mocska,
mi emlékeinket
újra meg újra
a lápi mocsárba nyomja.

Innen fentről
az égi tornácról nézve,
úgy látom ennek
sose lesz vége.
A technika talán
más, finomabb,
de a rendszer maradt,
a rendszer ugyanaz.

És mindig titokban tartott
az igaz áldozat.

De megbocsátok,
mert termő
kalászotoktól fosztva,
a morzsákért
és a koncért tapodva
vérben és homályban
álltok.
Talán majd
egyszer
kitaláltok –
S akkor
színről színre
láttok.

Itt
béke van.
Az erdők
a csillagokhoz érnek,
a lelkek
a végtelenbe térnek,
mosolyogva,
szeretve
és szabadon.