Kertész Éva: Suttova sem...

 

A barackfa ágai a földet súrolták. Úgy lehúzta őket a töméntelen mennyiségű gyümölcs, hogy az érettebbje már a földön hevert. A nagy termésnek köszönhetően kényelmes, szép kis játékház alakult ki a sátorszerű képződmény alatt. A valamikori lányka ezt bérelte ki amint észrevette, ide húzódott be játékaival. Ott vigasztalta elmélyedten az ő síró gyermekét, simogatva, suttogón.

- Ne sírj már te kis balga! Ne legyél ilyen nyafka! Nem érzed, hogy cirógatlak, dajkállak, szeretgetlek? Nincs semmi baj. Most nincs, de tudod ugye, hogy mindig szót kell fogadnunk, mert illik tudnunk, hogy mi a helyes, és mi nem! Igen. Illetlen dolgokat nem szabad tennünk. Az, nagy szégyen lenne, és senki nem szeretne többé. Ha megtudom mik azok a nem szabad dolgok, azonnal megtanítom neked is, s akkor minden rendben lesz. Utána nem kell félni. Kérlek, jó legyél, míg elmegyek. Addig aludj szépen itt az árnyékos helyen az ágyikódban. Ne menj sehova engedély nélkül! Tudod, hogy aggódom érted, és féltelek.

A történet régen esett meg az én Zsófikámmal. Igaz, hogy nem tegnapi eseményekről lesz szó, de a gyerekek akkor is gyerekek voltak. Szükségük volt a tilalmakra, mert a tilalmak jelentették számukra a biztonságot. Amit megtiltottak a nagyok, abból a gyereknek csak baja eshetett, tehát maguktól tudták, jobban járnak, ha engedelmeskednek.

Akkor rég, még nem zárkóztak el egymás elől az emberek, mint manapság, pontosabban egyáltalán nem zárkóztak. Minden kapu nyitva állt mindenki előtt, és ha nem követtek el valami gyalázatos dolgot, mindenhol szívesen látták mindenki gyerekét. Sőt, némi finomságot mindig nyomtak a kezünkbe. Tudták is, mit várnak el tőlük, meddig mehetnek el, mikor kell otthon jelentkeznünk.

Az utca gyerekei bandában gyülekeztek minden délután Zsófiék kapuja előtt. Innen lesték nagy érdeklődéssel, mikor ül ki Gál Bella az ablakba. Mert ez a nagylány nem egyedül nézelődött ám! Mellette üldögélt egy csodakutya. Errefelé, csak jól fejlett korcsokkal találkozott az ember gyereke, mert a kutyát házőrzésre nevelték, és az udvaron lakott. Bella mellett pedig egy apró, fényes szőrű öleb kuporgott a kosarában, és még párna is volt alatta. Hát hogyne furdalta volna a gyerekeket a kíváncsiság, hiszen ilyet sohase láthattak.

Gál Belláék Zsófiék szomszédságában éltek egy nagy barna házban. A kislány gyakran odament Bellához, ha a szokásosnál korábban kikönyökölt az ablakba, hogy közelről láthassa a kutyust. Annál is inkább, mert neki nem volt kutyája, noha nem is nagyon áhította, hogy legyen, de ez más volt. Érdekes, és aranyos, apró, mint egy játék, gomb szeme csillogott, mint a gyöngy, egyszóval ilyet ő is szívesen elfogadott volna magának. Meg is kérte egyszer a lányt, hogy adná ki neki a kutyát az ablakon, hogy, dajkálhassa. De Bella elzárkózott ettől. Azt mondta, ha bemegy hozzájuk, szívesen leteszi neki a földre, akkor annyit játszhat vele, amennyit akar. De ki nem adja. Persze, hogy bement! Azóta többször megtörtént, hogy engedélyt kért otthon, és átjött kutyázni.

Egyik nyári napon, amikor a nap már igen magasan járt az égen, és megcsillantotta a fehér felhők fölött minden sugarát, felfigyelt rá, hogy Gál Béni bácsi előkészítette a cifra fogatot, és elkocsizott valahová a család. Furdalta nagyon a kíváncsiság a kis Zsófi minden porcikáját: Hova mehettek Gálék, meddig maradnak, de legfőként az izgatta, hogy magukkal vitték-e a kutyát?

Azt természetesen nem említette otthon, hogy Gálék elutaztak, csak megkérdezte, átmehet-e hozzájuk. Az első és a hátsó kapu is zárva volt, és most olyasmit tett, ami neki tilos volt. Felmászott Gálék hátsó, alacsony deszkakerítésének a tetejére. Ami nem is volt egyszerű. Kicsi is volt hozzá, és bizonyára tapasztalatból tudta, hogy a kerítés rozoga, korhadó lécein óvakodva közlekedhet csak. Hogy feljebb kerüljön, lábával kellett kitapogatnia a jól ismert sérüléseket a deszkán, amelyekbe beillesztgette szandálja orrát. Így vigyázott a biztonságára egyre feljebb kerülve az alacsony kerítés tetejére, s amint ott hasalt, hogy bebillenjen az udvarba, egy hatalmas férfikéz simogatni kezdte a hátát, fenekét. Ideje sem volt megijedni, már be is segítette az udvarba, nevén szólította, és azt mondogatta, tőle nem kell félni, ő nem bántja. Legyen nyugodt, ha kell, majd ő hazakíséri. Csak előbb menjenek beljebb, ott mutat neki egy apró kutyát. Zsófi felcsillanó szemmel követte az idegent. Hát mégis itthon maradt a kutya! Később maga sem tudta mi történt, tény, hogy mire kívül került az ól ajtaján, megszerezte azt a tapasztalatot, amelytől minden szülő meg akarja óvni a kislányát.

Öt évének minden rafinériáját latba vetetette, hogy meggyőzze magát, hogy amiért most itt nyögdécsel az udvar sarkában, meg sem történt. De minél tovább üldögélt, egyre nagyobb mértékű megalázottság, egyre nagyobb szégyenérzet kerítette hatalmába, amely a hányinger, a keserűség, és a bűntudat vegyülete, melyet egyedül elviselni képtelennek bizonyult. Éretlensége folytán azt sem fogta fel mi történt vele, de azt igen, hogy valami torz, valami abszurd és szégyenletes. Remegett, hogy otthon rossz kislánynak tartják majd. Meggyötörten vonszolta magát haza, hogy bebújjon babája mellé a sátrába, barackfája oltalma alá.

El akart rejtőzni, egyedül akart lenni, meg akart semmisülni, hogy az esemény, amit átélt eltűnjék, hogy felszabadulhasson a lelke. S ekkor érte egy újabb megrázkódtatás: a fa, az ő barackfája, barátja, oltalmazója, összerogyott. A rengeteg termést nem bírta el. Középen széthasadt a törzse, három ága a rengeteg barackkal a földön feküdt.

A gyermek beleöregedett a ténybe, hogy elvesztette a menedékét, ami alá behúzódhatott, ha egyedül akart lenni a babájával. Most az sincs sehol, mindezek tetejében tele az udvar felnőttekkel. Mindenki segíteni akart. A fán. Óriási csúzli formájú fákkal támasztották alá bánatosan lógó ágait, hogy felemeljék, hogy beérhetne rajta a sok éretlen barack. Mindenki a fával foglalkozott, őt szinte észre sem vették. Ezeknek a hatalmas felnőtteknek szinte fel sem tűnt, hogy ott ténfereg közöttük. Szegény kis lelke pedig vágyakozott egy ölelés, egy érintés után. Egy vigasztaló szó után. Éltető kapcsolat után. Elbújt hát az egyik fal felé támasztott mosóteknő alá. Ott kuporogva derült ki számára, hogy ami ma történt, arról soha senkivel nem szabad beszélni. Az titok. És szégyen. Nagy szégyen! Ez az, amiről suttogva beszélnek a nagyok. De nem a kicsikkel!

Jaj, a babám, a kisbabám! Őt is összetaposták ezek a nagy csizmás emberek. Lesz-e még abból baba? Már csak nyöszörögni tudott kínjában. Már meg a veréstől félt. Hiszen nem vigyázott a babára. Összegörnyedve szipogott a teknő rejtekében, tele kétellyel, és kétségbeeséssel. Kinek suttogja el -, ki hinné el neki, - ha elmondaná, ami történt? De mi lesz vele? Ki vigasztalja meg ezek után? Ki öleli, ki szereti? Ki simogatja? Hiszen ő szégyellni való lett! Rosszat cselekedett! Vele ezen túl nem áll szóba senki!

Ott maradt megtörten, megdöbbentő élményétől megviselten.

Nem mondta el később sem senkinek. Soha senkinek. Lelkében eltemette a fát, a biztonságot adó barackfát. Amely alatt mesék születtek, s ahol valósággá vált számára a mese. Lassan elfeledte a simogató csalót is. Megtépázott kislány lelkét viszont, mellyel teknő alá bújt félelmében, nehezen sikerült elcsitítania.