Szakadékkal barázdált, ringókövekkel tűzdelt orom lábánál állt meg. Előtte tátongott a kőzúzalékkal borított sziklahasadék. Palaszürke mélyén alacsony, kerek építmények húzódtak elbújva a nap gyilkos sugarai elől. Lustán nyújtózott a tükörsimára kopott koszos bőrlapok sora. Csend fonta körül az építményeket. A férfi odalépett az egyikhez, leguggolt, s félrehajtotta a keményre cserzett fedőlapot. Ébenfekete fej bukott előre! Idejében sikerült elugrania az összeaszott test „útjából”... Meghatározhatatlan színű egyenruha maradványa tapadt a hulla bőréhez. Undorral emelte föl a tetemet. Benn körülnézett. Poros tábori ládát látott, amit két mumifikálódott férfi támasztott. Jobbra tőlük az oldalára dőlve hosszú fekete hajú nő hevert... A férfi a kétszersült morzsáinak ízére sem emlékezett, mégis úgy érezte: nyomban kifordul a gyomra a látványtól. Visszatolta a bőrlapot, s hátrált néhány lépést a kunyhótól. Mélyet szippantott a steril sivatagi levegőből, erőtlenül kiszaladtak alóla a lábai. Lehuppant az egyik homokbuckára, kiszáradt tenyerébe ejtette a kopasz fejét. Kábult elméje nem volt képes felidézni azt a napot, amikor néhány vállalkozó kedvű társával elszakadt a víz után kutató karavántól. Arra sem emlékezett, hogyan sikerült átvergődniük az irdatlan hegyeken. Elhitette velük az álszent optimizmus, hogy rátalálnak az indigószínű sziklavadon túloldalán a Vízre – az Életre! Hiábavaló volt a küszködésük, a hegyek keleti lábánál is csak az a mohó, aranyálarc mögé bújt szörnyeteg nyújtogatta feléjük homokcsápjait...
Hosszú hetekig tartott a gyaloglás, sorra dőltek ki mellőle a társak. Idővel – maga sem emlékezett, mióta – egyedül taposta útját a halott rónán. Ereje elpárolgott a hevült porban. Éhség és szomjúság árnya telepedett az akarat szétszórt szilánkjaira. Mintha enyhült volna a gyomrából eredő fájdalom a lobogó naptűzben. A láthatatlan sugarak érzéstelenítették testében az idegeket?
Nem tévesztette meg a férfit, mögötte a Halál lépte csikorogott... A kétségbeesés pillanatában felmorajlott, dörögni kezdett az ég. Hitetlenkedve emelte föl a fejét. Erőtlen hang remegett elő duzzadt torkából. Kidülledt szeme fátyolosan meredt az égboltra, ahol ezüst gépdarazsak kondenzcsíkja hasította föl a végtelen kék vásznát. Kiapadhatatlan záporoztak gyilkos fullánkjaik, idővel halkult a kelepelés, vakító robbanás vörös, narancs, sárga, zöld, kék és ibolyaszíne ragyogta be a teret. Hídként feszült néhány másodpercig a horizont keleti és nyugati pereme közt, majd eltűnt a fájdalmas tekintet elől.
– ... Szivárvány! Szivárvány halálország fölött! – sóhajtott keserűen az
emberi elme.
Szombathely, 1988
Nagyon érezni a Halál lehelletét. Csodaszépen írtad meg ezt a fejezetet. Remek.
VálaszTörlés