Mikor pihenni térnek a középszerű agyak, rendszeres, hívatlan látogatót kapok. Szürkesejteket fűrészelő, tablettazabáló, kellemetlen alakot. Álmatlanságnak hívják. Azt, hogy „úr” nem teszem a neve után. Nem ismerem személyesen, csak ittlétének kínos tünetei köszöntenek. Nap mint nap egyre durvábban bánik velem. Nem érdemli meg! A televízió műsor befejezése után jő el az ideje. Ekkor cinkosa – az addig kényelmes meghitt ágyikóm – úgy vet a lábai elé, mint egy ócska rongydarabot. Mit sem törődve alapvető emberi jogaimmal, kíméletlenül kiebrudalja a puha párnáinál menedékjogért esdeklő fáradt csontjaimat. De... Hopp! Ma sem hagy békén! Érzem, itt van a szobában. Recseg alatta a szék. Elfordulok a hang irányából. Kémlelem a piszkos ablakot és a világunkra hulló sötét eget. Hallom a szuszogását. Felháborító! Az arcomba csap leheletének bűze, zsibbadni kezd a szemöldököm alatt, s tompa szúrás feszíti a halántékomat. Kétségbeesetten bámulom az ablakon túli gyászszínű eget. S ekkor, mint derült égből a villámcsapás, belém hasít az a furcsa érzés. Tízezer voltjából pattant ki az isteni szikra. Felkacagnak agysejtjeim!
– Bolondok: Newton, Herschel, Einstein, s ti szerencsétlen kozmológusok! Pokolba veletek! Megtaláltam nélkületek is a rejtvény megfejtését! Egyedül! A magyarázatot! – kiáltom hangosan, hogy beleremeg az ablak, s megremegnek a falak. Az asztalhoz rohanok, fellököm a széket, kezembe veszem a szűztiszta papírost, s a tövéig rágott ceruzát. Serceg a grafit a hófehér lapon: „Előttem nyújtózik e komor lepel – az Univerzum. Mi lehetne más, mint egy hatalmas, agyon koptatott pokróc a végtelen szárítókötelére kifeszítve. Mögötte, ki tudja milyen messze, egy óriási ujj felkattintja a villanykapcsolót...”
– Várjunk csak! –„... meghatározott i d ő k ö z ö n k é n t...” Igen, így pontos! -„...A szétáradó fény, lehet csak a mi szemünknek arany, átkúszik a koromszínű anyag durva szövésének hézagain s a molyrágta lyukakon. Így lesz belőle számtalan parányi, pislákoló függő, milliárd halomba csillagok, és távolabb fehér ködök: a galaxisok!”
– Bagatell! Ennyire képes a dicső Tudomány.Összegyűröm a lapot, s a szemétkosár felé hajítom. Az iménti agyzsugorító feszültség után átjár a mámoros zsongás. Régóta várom ezt az érzést. A győze- lemmel rokon felfedezés örömét. Boldogan futok az ablak felé. Repülni akarok. Ki, az imént megismert, fájdalommentes végtelen kozmoszomba! Még egy utolsó nekirugaszkodás és...dőben érkezett a rőt hajú férfi és a testes kollégája. A vörös a kezében injekciós tűt tartott. Szakértő szemmel vizsgálta az üveghenger beosztásán túl lötyögő folyadékot. A lába előtt heverő mozdulatlan testbe szúrta a tűt.
– Professzorkám! Ettől az adagtól nyugton maradsz.
Társának megértő pillantásával találkozott a tekintete. Mielőtt kimentek, felállították a könnyű műanyagból készült széket, és megsimogatták a gumifalra vetített háromdimenziós képet: az ablakot. Végül összeszedték a fal mellett felhalmozott gyűrött papír fecniket. Hadd lássa a világ, hogy milyen pedáns emberek!
Szombathely, 1988
Ahogyan egyre tovább jutunk a történetben, úgy bontakozik ki sok-sok szál, s az is, milyen nagyon lírai is tudsz Te lenni, János! Noha egy elmegyógyintézetben kötöttünk ki, de nem tudjuk, miért, kicsoda és miért éppen Lipótmezőn.
VálaszTörlés