M. Fehérvári Judit: Részlet A Játékos című könyvemből - Még egy közjáték

Az embernek, ha van legalább egyetlen katonája, aki harcostársa az életben, akkor biztos lehet abban, hogy bármilyen akadályokat gördít is útjába az élet, túl fogja élni azokat, s, ha nem is lesz belőle, csak egy Ember, aki ismeri a tejutat, s távcső nélkül is tájékozódik a csillagok között, akkor megnyerte saját életének értelmét. Ennél pedig nem kívánhat többet senki sem. Ellenben, ha már nincsen, aki vele járja az élet zátonyokkal és sziklaszirtes fellegekkel teleírt könyvét, akkor elképzelhető, hogy örökre elveszett. * Az asszony a lánya kórházi ágya mellett állt. Ahogyan ránézett, tudta, hogy ezt a betegséget nem éli túl. A filmes premier plán, ami rögzült az agyában, vakvágányokat, zöngést és zümmögést, Gaia pusztulását, ábrákat és festményeket, az aranymetszést és annak hiányát és síri csöndet vetített szüntelenül egyetlen állókép formájában… Stílusgyakorlatokat mindig ugyanarra: a Kaszás hatalmára és a Sorsra… És énekelt. Egyfolytában egy altatót dalolt, mikor engedte a kórházi személyzet. Ezt a vihart már nem akarta túlélni. Kihajózott a háborgó óceánra és hagyta, hadd sodorják minél messzebb a mennykövek dárdái. – Csak huszonöt éves! – üvöltötte zokogva. Isten! Hallasz? Ne vedd el! Vigyél engem… * Az orkánok felhőtáncai ezen az éjjelen ismét lecsaptak az öregasszony derekára és csípőire. Testét betakarták emlékeinek felhői, lágyan átkarolták és álomba ringatták. Látomásai voltak. Valahol fönt az égben körtáncot jártak szerettei. Kis libegő pelyhekben vakítóan fehér arcaik kirajzolódtak és arra kérték, várja meg az ő idejét. És lepergett előtte az élete: a gőzös, az atomreaktor robbanása, a házassága, a gyász évei, a gyermeke felnőtté válása, halála és a tánctanárság átka. Soha többé nem fájt immár semmilyen testrésze sem. Mosolyogva aludt el örökre.