Molnár József: „Modern idők”

Háztól házig, lakásból a gyárig
viszik a lábad. A buszon hallgatod
a munkadalt, építjük a hazát, s közben
káromkodól, kiét?, de már a munkára
gondolva, remeg a kéz s láb, az ütemtelen
ütemet járva, mint csetlő-botló Chaplin,
amint a fogaskerék-táncot űzi nem jó
kedvében, mert nem bírja abbahagyni,
amit legjobb volna el sem kezdeni,
de génjeinkben ott az éhező keze,
enni kér, egyszer, s naponta többször,
s már menekülne a gazda, mert nem
tudja, hány éhezőnek ő a kapcája,
meddig tudja kiszolgálni saját
sejtjeit és a rabszolga tartót, kinek
olcsó képviselője a megnövekedett
hatalmú csoportvezető, mint óriás,
csontodat rágja, s ha nem tetszel,
elküld a bús picsába, mehetsz vissza
oda, ahonnan jöttél, mondja, te
válaszolnád ugyanezt, mehetsz
vissza oda, ahonnan jöttél!...Nincs
másik munkahely, s ez röhej,
hol vannak a hazai ízek, s a gyárak?
Kik titkosítják a bűnöket, kiknek
érdekében nem a bölcső-haza
a fontos, nem a saját népe…Bezárva
ülsz, állsz, rángatod a gépet, géped,
ugyan, mi van neked sajátod?, rög-
eszmésnek néznek, akik itt hagyják
világod, más országban, másnak
építve mennyországot, amit csak
itt találsz meg, ők nem tudják.

Előveszed tarisznyád, kicsomagolod
elhazudott múltad, más népnek adott
erdőidet, mezőidet, folyóidat, hidaidat,
a sebek itt maradnak, jól esik, ha fájnak,
s kínodban, mi másban, egy bölcsen
hallgató rókától a kenó-számokat
kérdezed.