Életfogytigra ítélve
rab vagyok a magam börtönében.
sorsom átka minden vétkem,
háborúban, szegénységben éltem.
nehéz volt az ifjúságom,
kihívásait én mégis álltam.
magánéleti válságok,
sikeres pálya, boldog utódok,
félre siklott választások
miatt halál árnyékában állok.
panaszkodom, szüntelen sirámok,
magamra hagynak a barátok.
nincsen célom, nincsen tervem,
bár észre kellene vennem
a sok szenvedést megérdemeltem.
önvád éget, felelősség,
ifjúkori vétkeimért,
a vigasztaló mérgekért,
beteggé tettek, nem segítettek,
most minden öncsalásomért
keményen vezekelhetek.
Sokan birkózhatnak ilyen gondolatokkal, kedves Sarolta. Életünk nagyobb részének megtétele után azonban nem érdemes túlzásba vinnünk az önostorozást: ahogy tettük, vissza már nem vonható, s nemcsak "vezekelni-való" gyűlt össze, de bizony a "jó" mérlegében is nyilván nem kevés, neked is. Színesítsd inkább az illusztrációként mellékelt képet is!
VálaszTörlés