Kádár Sára Hajnalka: Kakunka 2.

A szoba sarkában állt Vijág komoran, nagy levelei fenyegetően néztek Kakunkára. Nem szólt soha, csak állt ott egyedül. Nem tud beszélni, pedig még a papánál is nagyobb! Épp ezért volt rá annyira kíváncsi. Elindult feléje, de messzire volt tőle, így gyakran lehuppant a földre. No, meg az útjába kerülő babák is elfeledtették egy ideig Virágot. Minden játékot megkóstolt, megrágogatott, sőt be is tuszkolta volna őket a szájába, ha befértek volna. Legfinomabb a nagy majmo volt, aki a sok harapástól már teljesen megpuhult. Ám a nagy Vijág nem hagyta nyugodni. Épp azért, mert nem szólt hozzá, csak hallgatott. Oda kell érnie valahogy, hadd beszéljék meg a dolgot, miért nem felel neki, őrlődött Kakunka. Csúszva, mászva, lépegetve, de eljutott Vijághoz. Belekapaszkodott a nagy ládába, és elérte az alsó leveleket. Nézte, nézte  egy ideig, aztán megérintette. De a virág meg se nyikkant. Kakunka felbátorodva rángatta a nagy levelet, de csak a földre huppant. Ha nem akar barátkozni, hát ő se, gondolta sértődötten, és a könyvespolchoz mászott. Elvett egy ott heverésző könyvet, épp úgy fogta, mint a papa, de a lapok összegyűrődtek a keze alatt. Ezen aztán megsértődött, és apró darabokat tépdesett ki belőle. Meg is kóstolta, nem ízlett, hát kiköpködte. Tetszett is neki, milyen szép fehér csomócskák lettek belőle a szőnyegen, büszke volt magára, a játék is érdekelte, hát egyre nőtt a megrágott kupac. Amikor a mama belépett a szobába, összecsapta a tenyerét a csodálkozástól. Felkapta őt a földről, belekotorászott a szájába, pedig ő anélkül is kiköpte volna a megrágcsált papírt, betette őt  a  kiságyba, és az ujjával integetett neki. Ez bizony nem az öröm jele volt, ez mást jelentett. Csendben üldögélt hát, és bámulta a mamát, aki minden szép csomócskát összesöpört. Nem baj, gondolta Kakunka, majd máskor…
    Amikor elővette mama a kiskabátját, Kakunka repesett az örömtől. Hurrá, mennek sétálni a világba!  Elsőként Vau-vau szaladt hozzájuk, meg is nyalintotta őt barátságosan,  aztán  Makka is elősomfordált, fölötte Mabár szállt, meg Pepüme zúgott. Az ott  madár, látod, ott fennebb meg a  repülő. És ő mindannyiszor megjegyezte: mabár, pepüme. Egyik hosszú séta után látta meg a zakatoló, füttyögő Bomakát! Meg is ijedt tőle, jaj, úgy sziszegett, de a mama megnyugtatta. Ne félj, kicsim, ez a Vonat, látod, nem bánt. És a Bomaka vidáman sikkantott neki, így  Kakunka  a  szívébe fogadta. Bomaka, nyújtotta feléje  a kezét. Igen, Vonat, ismételte meg anya. 

( folytatás következik)