Kapolyi Noémi: Sárkány fiak

A Királyi város a Sárkány hegység lábainál terült el.
Az utazó, ha a szoroson át érkezett, először a kertvárosi házakat, és azok szépen megművelt kertjeit látta meg, a többnyire fehérre festett falakat körülölelték a szinte folyamatosan virágzó futónövények, a kertekben veteményesek és hangulatos lugasok sorakoztak, igazán idillikus helynek ígérkezett.
Ha a kanyargós városi utcán végigsétált az ember a kertes házakat kis emeletes épületek váltották fel, és a központ felé egyre inkább városias lett a kép.
A növények mindig tomboltak, mert itt a Királyi városban soha nem volt tél, a kora nyári kellemes idő állandósult. A város közepén egy nagy, kiszélesedő téren terpeszkedett a királyi palota, széles lépcsősorát gondos kertészek oldalról befuttatták színpompás növényekkel, amelyek felkúszva egészen a monumentális bejárati oszlopcsarnokig merészkedve körülölelték azokat.
Impozáns látványt nyújtott.
A városban mindig béke volt, ahogyan a Sárkány hegység körüli többi városkában és falvakban egyaránt.
Egyetlen baj volt csupán, ezzel viszont sem a városvezetés, de még a király sem tudott megbirkózni.
Ugyanis a hegység neve igazi, valódi sárkányt jelentett, igazi veszélyt, mert minden esztendőben váratlanul a hegységből alászállt a hatalmas fenevad.
Kiszámíthatatlan időben jelent meg valahol és ilyenkor mindenfélét rabolt, ékszert, ruhát, drágaságokat, tüzes leheletével tetőket és piaci bódékat gyújtott fel, néha állatokat is vitt, egyszóval az itt élőkre ránehezült a fenyegetettség érzésének állandó, nyomasztó leple.
A városból minden tizedik évben egy szüzet küldtek a sárkánynak, aki beletörődve sorsába önként felment a hegyre és többé nem látták.
Már emberemlékezet óta így ment ez, de a király úgy döntött, nem folyhat így tovább, a sárkánynak el kell pusztulnia.
Kihirdették, hogy várják a küzdeni vágyókat és búsás jutalom fejében, valaki küzdjön meg végre a fenevaddal.
Pontosabb tervük nem volt, még azt sem gondolták ki, hogy ki és hogyan jut fel oda, mivel a Sárkány hegységben soha senki nem járt még, legfeljebb csak oda felé a szegény leányok.
Végül úgy bővítették a hirdetményt, hogy a nemes vitézt elkísérik majd bátor lovagok a hegy lábához, a meredek sziklafalon fel is segítik a cserjesorig, aztán ott magára hagyják és a hős, amikor majd a hegység erdeiben barangol, rátalál a sárkányra, vagy az őrá és megküzdenek egymással.
Az újabb gond csak az volt, hogy senki sem jelentkezett.
Végül a tanács úgy határozott, hogy van a tömlöcben egy legény, azt úgyis bitóra szánták, hát neki felajánlják ezt a nagylelkű lehetőséget, vagy megy önszántából, vagy felkötik.
A díszes nap reggelén a város fő útjait feldíszítették, a házakat föllobogózták,  ünnepi díszben, és hangulatban kint állt boldog-boldogtalan, hogy megünnepeljék a hőst.
Lovagok csodás vértjeikben, díszes lovaikon meneteltek alakzatban, középen a hőssel, aki lovának nyergében szál egyenesen ült.
Vért nem volt rajta, viszont a derekán lévő szíjban ott sorakoztak a fegyverei, válogatott pengéjű acélok csillogtak, hátán keresztben pihent buzogánya.
A nép éljenzett, a gyerekek ordítoztak és nyalókáztak, rohangáltak, az asszonyok zsebkendőjüket lóbálták a megmentő felé.
Aztán az utca egyre ünneptelenebb lett és végül kihalttá vált, ahogy a gyéren lakott részeken haladtak át, már a hegy lába felé.
Aztán a menet megállt.
A hőst, aki eddig a lovára szíjazottan ült elengedték és a sziklához kísérték, egy vezető lovag elindult felfelé a meredek ösvényfélén, ami inkább vadcsapásnak tűnt, hiszen ember arra nem járt.
Mögötte ment a fiú és utána a többiek.
A nehéz vérteket nem hegymászásra tervezték, ezért aztán a menet lelassult, de a fiú nem fáradt el.
Végül a kapitány úgy döntött, ők visszafordulnak, de odalentről estig szemmel tartják, tehát ő haladjon felfelé, ha megáll, lenyilazzák, ha visszatér halál fia.
Így aztán egyedül ment, mászott, kapaszkodott felfelé.
Még dél sem volt és már egész magasan járt, többször föld is volt már a lába alatt, bokrok nőttek, alacsony göcsörtös fák és gyér füvek vették körül.
Mielőtt a tetőre ért még egyszer utoljára megállt és lenézett. A sok apró ház a kanyargós utak, mind az eddigi életét jelentették eddig és most egy búcsúpillantással mindentől gyorsan elköszönt, előre fordult, felszegte az állát, majd megindult a lapos, gyér fűvel benőtt, kavicsos magaslaton.
Messzebb erdő kezdődött, sűrű, sötét helynek ígérkezett, de félelem nem volt benne, inkább azon gondolkodott, ha a kulacsa kiürül, egy ilyen magasan elterülő erdőségben hol talál majd vizet.
Az erdő szélénél aztán széthajtogatta a bokrokat, és belépett a rengetegbe.
Nem volt ijesztő, sőt kellemes madárdal vette körül, a lombok közt be-besütött a nap, az aljnövényzet dúsan, zölden, puhán vette körül. Ahogy egyre beljebb haladt, már egészen jól érezte magát. Egy mohás, fákkal benőtt szikla alatt még kis vízfolyást is talált, lassan teleengedte belőle a kulacsát és ivott amennyit bírt.
Az első este így érte, nem látott semmi sárkányra utaló jelet, csak néhány őzzel találkozott.
A második nap estéjéig semmi nem történt, amikor azonban menedék után kutatott, messzebb kis fényt látott derengeni, nem akart hinni az érzékeinek, mert emberi hangot is hallani vélt, de hát két nap teljes csend után ezt nem is furcsállja az ember.
Közelebb indult óvatosan, amennyire egy erdőben ennyi gallyal a földön lehetséges. Hiába, inkább csörtetés volt ez, mint osonás.
Ahogy közeledett egy barlang száját látta, ahonnan gyér füst szálldogált felfelé, valami asszonyszemély főzhetett egy kondérban.
A fiú előmerészkedett a lombok közül és várt, az asszony kezében megállt a keverőlapát és csak nézett döbben arccal a fiú felé.
-Jó napot! -kiáltotta a fiú.
Köszönésére a barlang mélyéről egyre-másra jöttek elő, az egyik lány szép és ifjú volt, de jött középkorú, éltesebb, kifejezetten öregasszony is, aki fogatlan tátott szájjal bámult a fiúra.
A fiatalabb felkiáltott:
-Nézzétek, egy ifjú! Gyere, hallod? Gyere ide hozzánk!
A fiú odament, körülállták, kérdezgették, honnan jött, mit keres erre?
Ő el is mondott mindent, azt is hogy mit keres.
-Ja, a sárkány, hát igen, itt van, alszik, de szólok neki.
A fiú csak nézett,  szép lassan a buzogányáért nyúlt.
De a lány észrevette:
-Ugyan hagyd ezt! Nem bánt ő senkit, ne légy már olyan ellenséges, hallod?
Fürgén eltűnt a félhomályban, majd kisvártatva előjött, azután a barlang szájában feltűnt egy igazi, gigászi sárkány. Óvatosan lépdelt, farkával vigyázva oldalazott, hogy a kondért ne döntse fel.
-Üdvözöllek ifjú!-szólt, sárga csillogó, óriás macskaszemeit a fiúra szegezve.
-Talán azért jöttél, hogy engem bánts, megölj? Vagy csak erre tévedtél?
A fiú nem számított erre, meglepődve de ő is udvariasan köszöntötte a sárkányt és elmondta neki, hogy, és miért került ide, és azt is, hogy a tömlöcből,  nem volt más választása.
A sárkány lehasalt,  az asszonyok odagyűltek, leültek, néhányan leheveredtek a sárkány lábaihoz, majd beszélgetni kezdtek.
A fiúnak már esze ágában sem volt megölni a sárkányt, aki elmondta, hogy állandóan jöttek és jöttek ezek a szegény lányok, de mihelyt többen voltak, mindig vágytak erre-arra, haza többé nem mehettek, így néha évente egyszer ő ment a városba, hogy hozzon pár dolgot, hiszen szegények ruhátlanul itt nem is maradnának életben. Őt meg, ugyan minek nézik az emberek? Miért enne ő meg bárkit is? Hiszen a sárkányok mindig is varázslények voltak, ha nem ennének, akkor is élnének a légben lévő erőből merítve, de mivel az asszonyok főznek is, ő is szokott ezt-azt enni velük.
A fiú tanácstalan volt, most mihez kezdjen, hiszen ha visszamegy, biztosan felkötik, nincs hová mennie.
Egyik-másik lány beszédbe elegyedett egymással, majd sugdosni kezdtek, mire végre egy idősebb odament a sárkányhoz és hosszasan a fülébe sugdosott valamit.
A sárkány hümmögött, majd megszólalt:
-Fiú, nem kell hazamenned, ha van kedved élj velünk. Itt van ez a sok teremtés, örülnének neked és én sem bánom, ha maradsz.
A város élte tovább a megszokott életét. Első időkben még várták az ifjút, a piaci bódékban még beszéltek róla, aztán elhomályosult az esemény és minden ment tovább a szokott módon.
Évek múlva aztán néhányan mintha embereket véltek volna látni a hegyen, csak szóbeszéd volt, de ha valaki látott is valamit-valakit, csak úgy mondták, hogy megjelentek a sárkány fiak, de föl senki sem merészkedett.