Markovic Radmila: Szép arcú apám

Apám a magasba emelt,
könnye patakzott szótlanul,
és én semmit sem értettem
akkor, azon a bús hajnalon.

Tévelyegtem az ismeretlen világban
ahova sodort a háború szele,
ahol igazán anyai nagymamám szeretett,
anyám kereste a kenyeret, vigyázott rám,
és éjszaka titokban befelé zokogott,
hallottam gondolatát: “Gyere értünk! Nélküled
mi lesz velünk? Hiányzol neki, hiányzol nekem.”

Engem az utcán csúfoltak másságomért,
Fekete hajam a szőkékből kiviláglott,
mezítláb bújtam  a falusi út menti eperfa alá,
amíg fejem felett magasan zúgtak a bombázók,
dél felé szálltak, vitték a halált vastestükben,
városokra szórták, és öltek, öltek, öltek
öreget, fiatalt, nőket és gyerekeket.

Szép arcú apám rajongásig szerettem.
Szép arcú apám vártam, sírva kerestem.
Egy szép arcú apát ismeretlen katona név alatt
közös sírba temettek ezerkilencszáznegyvenötben.