Fedák Anita: Szív-lélek

Lesöpörte az utolsó bejgli-morzsát az asztalterítőről és a süteményes tányért berakta a mosogatóba. Ez a karácsony már más volt, mint a korábbiak. Nemcsak azét, mert egyedül ült le minden étkezéskor az asztalhoz. Hanem mert tudta, ezen túl most már mindig így lesz. Korábban a munkahelyén étkezett, a gyerekekkel együtt, de ennek már vége. Az ünnepek előtti csütörtökön még bement a munkába és akkor közölte vele a vezetőnő, hogy újévtől már be sem kell mennie többet az óvodába.
– Tudja, Katinka néni, a háború – próbálta magyarázni a helyzetet az alig harmincéves óvoda-vezetőnő. – Nyolc gyerekkel kevesebbel kezdünk januárban. Külföldre távoztak a szüleikkel. Meg aztán már úgy is nyugdíjas tetszik lenni, a fiataloknak meg nincs más jövedelme.
Na, ez utóbbi mondat aztán teljesen mellbe vágta az idős nőt. Még hogy nyugdíjas? Tudja is ez a kinyalt dáma, hogy mennyi az a nyugdíj? Ezer hrivnya (kb. 12 ezer Ft. – a szerző), éhenhalásra sem elég. Az árak pedig… Könnyű neki, a férje valahol Németországba dolgozik és küldi neki a sok eurót. De neki senkije sincs, a férjét öt éve eltemette, gyerekük nem volt. Annyi öröme volt, hogy naponta bement dolgozni és az a kis pénz is jól jött a nyugdíja mellé. Halkan köszönt, majd kilépett az ajtón. Lelke olyan nehéz volt, mint egy sziklakő. Érti ő, persze, hogyne értené, hogy Munkácson sem könnyű most az élet. A háború elvisz mindent: hadiadót az így is kevés fizetésből, családokat külföldre, akik menekülnek a katonai behívóktól és ebből a gazdaságilag már ellehetetlenült helyzetből. De ő hová mehet? Senkije sincs. Valahol él egy unokahúga Donyeck környékén, de ott van a háború gócpontja, oda ugyan hogy mehetne?
Az idős nő lassan lépdelt a kertes háza kavicsos ösvényén miközben tekintete a sűrű ködbe burkolózó gyümölcsfáira tévedt. Majd finom lekvárt készít a sok barackból, szilvából és lefoglalja magát nyáron a befőzéssel. De kinek, tette fel magának azonnal a kérdést? Jó, hurrogta le magát, akkor tavasszal a virágoskertjébe serénykedik és majd szép csokrokkal díszíti a szobákat. De minek? Ahogy haladt a ház felé és próbálta magát új dolgokkal nyugtatgatni, úgy bújt elő valahonnan mindig az a bizonyos kisördög is, hogy minek és kinek? A küszöböt átlépve már nagyon dühös volt magára, nem kell ő már senkinek, lám csak a munkájára sincs szükség többé…
Ötven évvel ezelőtt végzett a munkácsi tanítóképzőben, s évtizedekig dolgozott a közeli gyermekintézményben óvónőként. Mivel gyermekük nem volt különös hobbija lett. Elkezdte gyűjteni a babákat. Hogy is kezdődött? Míg élt a férje, gyakran járták be a nagy Szovjetuniót. Egy alkalommal, párjával Moszkvába utazott kiküldetésbe. Az ottani üzleteket járva talált rá egy lengyel népviseletű fiúbabára. Ez aztán vonzotta a többieket is. Később pedig barátai, ismerősei is egy-egy babával ajándékozták meg, ha valahonnan hosszabb útról hazatértek vagy éppen külföldről hozzájuk látogattak. De kukában talált kidobott babát is megmentett. Otthon új ruhát varrt rá és felkerült valamelyik fali polcra.
Katinka most nagy bánatában leült a nappali kanapéjára, ahol több száz kedves porcelán és kaucsuk arc tekintett rá kíváncsian. Kezébe vette először Jaqlint, aki Franciaországból érkezett, majd Juliettát aki Olasz honból költözött ide, végül Mercedest, akit Spanyolországból hoztak neki ajándékba. Egyébként ő volt Katinka egyik kedvence. Kecses mozdulatai, a pici ujjak tartása, s az aprócska cipellők, amelyet le is lehet venni a lábáról! Olyan szép és kifejező a baba arca, mintha élne. Egy alkalommal bevitte az óvodába, mert a csoportjában volt egy fiúcska, aki már a három évet is betöltötte, de még nem beszélt. Az óvónő ezzel a babával gyakorolta vele a szavakat, és mekkora sikerélmény volt, mikor Milán egyik nap megszólalt és a babához kezdett beszélni. Katinka nappalijában a belépő szebbnél szebb darabokban gyönyörködhetett. Volt ott csuhébaba, kócbaba, pamutbaba, kagylóbaba, porcelánbaba, s szépen megfért egymás mellett a négerbaba, a cigány lány, a spanyol táncosnő, a lengyel, szlovák, ukrán, török, litván, indiai, román, magyar stb. népviseletbe öltözött legény és leány éppúgy, mint az orosz család, meg a holland fapapucsos fababa, Swejk, a posztóbaba, vagy akár a képeslap- és papírbabák. Katinka harminc éve gyűjtögette őket.
– Most aztán mihez kezdek, drágáim? – intézte mély sóhajjal kísérve a kérdést a néma közönséghez. Választ nem kapott, így felállt és megtörve a nyomasztó csendet bekapcsolta a híradót.
– Donyeck körzetében Mariupol városában ismét civilek lakta területen bombáztak az orosz hadi erők. Meg nem erősített hírek szerint, legalább tízen meghaltak, mikor az egyik lakótelepet érték a támadások. A heves harcok következtében egy óvoda teljesen megsemmisült. Szerencsére éppen nem tartózkodtak gyerekek az intézménybe, de a kár így is óriási. A gyerekek hálótermei, a játszószobák teljesen megsemmisültek. A közelben tartózkodó egyik járókelő súlyos lőtt sebet kapott a másikat légnyomás érte – olvasta a híreket a bemondónő miközben filmkockák peregtek a képernyőn.
Katinka ült a tévéfoteljében és egyik babáját szorította magához. A döbbenetes képek szinte letaglózták. Temetetlen holtak az utcán, óvóhelyeken megbúvó rettegő családok a gyerekeikkel. Míg a világ egyik táján boldogan köszöntötték egymást az emberek és ajándékokat adtak egymásnak, ott, Ukrajna keleti részében éhesen, fázva bújtak össze az óvóhelyeken az emberek és a tűzijátékot élő fegyverek ropogása és villanása adta. Aztán hitelen felugrott és a komódhoz sietett. A legalsó fiókból régi papírokat és leveleket vett elő. Izgalommal kezdett el kutakodni a megsárgult borítékok között. Mikor megtalálta a keresett levelet a földre rogyott. A tévében elhangozz város neve megegyezett a borítékon szereplő címzéssel. A rég elfeledett unokahúga írta évekkel ezelőtt, részvétnyilvánítás kívánt benne a meghalt férje elvesztése miatt.
Későre járt. Az idős nő fejében kavarogtak a gondolatok. Hálóingébe bújva még mindig azon törte a fejét hívja fel Dunyát vagy nem. Végül úgy döntött alszik rá egyet, aztán reggel már újra átgondolja az egész tervét.
– Új Évre ébredtem – mondta ki reggel ébredve hangosan babáihoz intézve szavait. – Új Évre és új életre. Hamarosan utaztok, drágáim, új gazdátok lesz.
A levélben megadott telefonszámot tárcsázta remélve, hogy a gránátok legalább a földalatti vonalakat megkímélték. Mekkora volt az öröme, hogy a túloldalon felvették a kagylót. Igen-igen, magyarázta, szeretné a babáit elküldeni az ortodox szláv karácsonyra (január 7-8 - a szerző) a mariopuli gyerekeknek, Dunyára bízza az elosztásukat. Sőt, készít és varr újakat is, sálat, sapkát és kesztyűt is tud kötni a fázó kicsiknek. Vannak idős barátnői, akik csatlakoznak majd hozzá. Majd, megoldják a fonalat is, győzködte a túloldalon síró női hangot, aki beszámolva az utóbbi napokban átélt borzalmakat most már a meghatódottság könnyeit hullatta. Nem-nem postán küldi majd a dobozokat, nyugtatta meg, egyik idős barátnőjének a lánya a helyi Vöröskereszt vezetője, majd velük eljuttatják a küldeményeket. Katinka letéve a telefont, nagyot lélegzett. Babáira nézett és elmosolyodott.
– No, drágáim, számotokra is Új Év kezdődik. Indultok a háborúba, aztán jól viselkedjetek nekem. Utóbbi szavakat már kuncogva ejtette ki. Egymás után hívta az idős nyugdíjas barátnőit és szervezett, kért, ha kellett kunyerált. Napokkal később közel kétszáz cipős-dobozt pakoltak fel a munkácsi Vöröskereszt egyik mikrobuszába kiegészítve házi készítésű befőttekkel, lekvárral és más adománnyal. Katinka lelkesen csomagolt már napok óta, minden dobozban ott lapult egyik babája a gyűjteményéből, egy kis házi készítésű mézeskalács és kötött sapka-sál, édesség. Utóbbiakat a Munkácsi Csokoládégyár egyik nyugdíjas munkása szerezte valahogy.
Katinka boldog volt. Igaz, kiürült a nappalija, a babák helye üresen tátongott. De bánta is ő, hiszen már lelki szemeivel látta azt a maszatos arcú kislányt, aki boldogan öleli magához majd a francia babát, Jaqlint és édesanyja közbe nyakába teszi a puha sálat, amit tegnap éjjel fejezett be…