Kapolyi György: A fákon átok ül

Valami belső szorongató borzongást érzett gyomrában és mellkasában. Nem is érdekelte volna igazán, ha újólag nem jelentkezett volna a rossz érzés minden nap. Eleinte percekig tartott, aztán már egy órát, most meg van, hogy fél napokat is kínozza ez az egyre agresszívebben jelentkező állapot. Már próbált mindenféle ellenlépést, hogy megzavarja a dolgot, de nem hatott semmi. Sőt. Minél többet foglalkozott vele, annál erősebben volt jelen. Gyertyákat égetett, varázsigéket mondott, megidézett ártó szellemek elleni varázslatokat, de hasztalan. Házához vezető erdei ösvényen határozottan érezte valaminek a jelenlétét, a fák is összenőttek az út felett, hideg csend költözött a növények közé, ami keményen próbára tette idegeit. Nem félt, annál rosszabb jutott neki. Állandósult benne egy merev feszülés, úgy érezte magát, mint odvas fatörzs, még kéregszag is terjengett időnként körülötte. Ha végigment az úton, a lombok zizegni kezdtek, és erősen fölé hajlottak a fák ágai. Úgy érezte beszorul, nem kap levegőt, és a sustorgó hangok –bár nem értette őket, nem ígértek semmi jót. Az utóbbi napokban, már futva tette meg az utat házáig. Az épület körül a növényzet elszürkült, érezte – figyelik. Holdvilágos éjszaka volt, ágyában fekve észrevette, a juhar meghajol, és benéz ablakán. Ismét hallotta a vészjósló suttogást, tudta, a juharból jön. Az ablakhoz lépett, és kinézett a hold sütötte útra. Fehér ködök gomolyogtak rajta, mindenféle alakot öltve ki-be léptek a fák törzséből. Az ágak, csontkarokká válva nyúlkáltak a ködök felé, elsárgult leveleik sűrűn potyogtak az éjszakai szélben. Egyre vastagabb avarszőnyeg borított mindent, hullámzott és kavargott, rémalakokká álltak össze megindulva a ház felé. Lebegve, lassan, kúszva közeledtek, kékes fény villódzott előttük. Nehéz, felejthetetlen szag terjengett a házban, kintről beszivárogva a réseken, az utolsó zugig betöltve mindent. Egészen közel hallotta a vízesés könyörtelen hangját, a lezuhanó tajték fájdalmas jajszavait. Majd elnyomta a hangot a vén fák gyökereinek recsegése, ahogy a földből feltépve, lábakként megelevenedve megindullak  a ház felé, cipelve irdatlan súlyú fáikat. A nehéz léptektől rengeni kezdett az erdei ház, döngött a föld. A vastag törzsek meghasadtak, sárgás lángok törtek elő belőlük sziszegve. Kígyóvá formálódva előrecsaptak a ház felé, tátott szájukban láthatóvá váltak izzó méregfogaik. Csak állt az ablakban, delejes álomban nézte az erdőt. Valami végigsuhant a szoba légterében, felkavart szelét érezte. Érdes, durva ágak érintése marta vértelen arcát, vékony ágak sűrű hálója fonta körül egész testét. Kint kuvik kiáltott a csillagtalanná lett éjszakában, ellentmondást nem tűrő hangja korbácsütésként alapjaiban rengette meg jéggé vált lelkét. Hatalmasat kiáltott, de nem jött ki hang a torkán. A fák, a ház előtti tisztást körülvéve álltak, a törzsekből kicsapó kígyók földbe fúródó fejei kidobták a földet, és a megnyílt nagy kráterből kiáramló füst, egy pillanatra elfedte a látványt. Majd oszloppá sűrűsödve a levegőbe emelkedett, megmutatva a gödör belsejét. Holt lelkek emelkedtek fel méltóságteljes lassúsággal, oszló tetemeik ködként lebegtek a nyílás felett. Tudta, régen halt erdei emberek emlékeit látja. Iszonyodva csukta le szemeit, mire megint kinyitotta, a jelenés eltűnt. A fák között megjelent egy hatalmas, és leírhatatlan tömeg, legázolva az útjában lévő fákat. Döngő léptei, nehéz zihálása talán kilométerekre is elhallatszott. Végigvonult a ház előtt, maga körül nehéz bűzt keverve, és tovatűnt az erdei úton. Még hosszan hallatszottak léptei, és vérfagyasztó lihegése. A nagy fák ismét helyükre kerültek, lombjaik összeértek az út felett. Felhasadt törzseik bezárultak, minden a megszokott rendben a helyén volt.

Csuromvizesen ébredt. Takarója összegubancolódva a földön feküdt, csak a holdsugár bámult be az ablakon. Ami a rémálomból megmaradt, az a sűrű-nehéz szag.

Képen: Kapolyi György  kisplasztikája, kalapált vaslemez, hegesztve. Címe: Rémkirály.