Kapolyi Noémi: Gyönyörűség

Virágról-virágra repkedett egész nap. Ha pedig eleredt az eső, akkor elbújt, nehogy megázzanak csodálatosan szép szárnyai, aztán az első napsugarak előbukkanásával ő is előmerészkedett rejtekhelyéről, és kikémlelte a hozzá legközelebbi pocsolyát, aminek a szélére leereszkedve jó sokáig billegette magát és nézegette fenségesen tündöklő szárnyait, amelyeknek a látványával tavasz óta nem volt képes betelni.

Az egész erdőben, és a réten sem volt hozzá fogható, ebben egészen biztos volt.

Néha hallott olyan beszédfoszlányokat, hogy na, itt jön a beképzeltke, meg más egyebeket, de nem foglalkozott vele, meg nem is egészen értette, arra gondolt, valószínűleg nem is őrá mondták.

Hiszen ő csak szép, és a szépség az nem bűn. Neki még anno a mamája is megmondta, hogy ő lesz a leggyönyörűségesebb az egész erdőn, és a pocsolyában látható alakból ítélve ez igaz is. A többiek meg csak úgy pukkadoznak az irigységtől.

Aztán nem is lehet nagy beszédkészségük, hiszen egyik sem állt még le vele beszélgetni, innen is látszik, hogy a csúnyaság, és jelentéktelenség az bizonyos fokú bugrival is együtt jár.

A szépség meg magától értetődően más értékekkel.

Ahogy azt is a mama mondta, vagy valaki, nem is tudta felidézni így hirtelen, na de mindegy is gondolta, valaki mondta és abban van a lényeg.

Ha friss harmatot talált, azt felszürcsölgette aztán a nagyobb virágok kelyhében még nektárt is lelt, amiből bőven jól is lakhatott. Természetesen nem evett sokat, mert a szépséghez az is hozzátartozik, hogy nem szabad enni csak, éppen hogy annyit, ami a pillekönnyű, cérna kis testének elegendő, aki többet eszik az meg zabálós, gondolta.

Éppen felreppent egy liliomról, amikor becsapódott a szirmok közé a darázs, és nekikezdett a lakmározásnak.

Nem is bírta ki, hogy oda ne szóljon neki, micsoda egy ormótlan, dagadt repülő bunkó.

A darázs egy ideig csak élvezte a nektár édes ízét, és nem törődött vele, ő pedig ott lengedezett a levegőben, és stírölte tovább csíkos potrohú erdőtársát.

Aztán amikor a darázs előre meredő tekintettel lenyelte, ami a szájában volt, halkan böffentett egyet, majd ráemelte szúrós, fekete szemeit, és felzümmögött:

-Hús!

Még szerencséjére idejében meghallotta a tücsköt, aki felordított:

-Menekülj!

Nem is tudta mi történik, már látta, hogy a darázs elrugaszkodik, amikor minden erejét összeszedve felreppent, és repült felfelé ameddig csak tudott, mert a darázs nagy magasságba teli hassal nem akarta feltornázni magát.

Aztán amikor elmúlt a veszély, teljesen kifulladva majdhogynem csak lebucskázni tudott egy ágacskára, a fejében bénán tétovázva rettegtek a gondolatai.

A tücsök az ág alatt ácsorogva nézte végig az eseményeket, most halkabb hangon felszólt neki:

-Jól vagy?

Gyönyörűség felemelte fáradt fejecskéjét.

-Hiába volt nekem igazam- motyogta le az ágról- ormótlan is meg tuskó is, de ha nem vigyázok, megesz engem, úgyhogy aki a nagyobb, úgy látszik, annak van igaza.