Mezítelen testtorzók, miket látok,
porctalan csókjaik cuppognak.
Ostobán ölelkeznek – miként parány rákok,
s hiányos álluk összetapad,
mint levélboríték hátán
egy nyálkás ragasztószalag.
Csonttestük haláltáncát birtokolja szemem,
hogy örömömet bennük leljem, de eszemet vesztettem.
Lelkemből szivárgó ezüstméreg enged teret nekik,
akként képzelik majd, új barátság születik.
Kegyetlen kihasználtság körülményes érzete ez,
mérhetetlen kincseket méltán feltételez,
nyögve karcos kacajuk az ég kékig ordítja,
süketségemet, féktelen dühömet megnyomorítva.
Születik belőle balga kényszervers most,
abban bízva, hogy feloldozást hoz,
akkor eszmét remélt tükörvilágba repít,
hogy ezer oldalról vetítse rám e kínt,
hogy kivájhassam üregéből a szemem,
hogy letéphessem arcomról a fülem,
hogy görnyedve lassan kiokádjam nyelvem,
hogy tudjam, e torz világ
Prominens torzója lettem!
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése