Csörgits Kinga: A felszabadító

Évek óta várok. És közben felneveltem magamban egy álmot. Vártam és vágytam. Ahogy telt az idő hatalmas szakadék keletkezett két nő között. Köztem és köztem. Ezen mindenki keresztülmegy. Te is. Két külön világ lettem. Legbelül eltemetve üvöltöttem, ordítottam toporzékoltam, miközben a felszínen is a saját életem zajlott, de…valami elveszett út közben. Hogy történhetett ez meg velem? Utólag tettem csupán meg a fájdalmas felismerést, annak a valaminek el kellett vesznie. Belehaltam a fájdalomba. Képtelen voltam megérteni a felsőbb akaratot, meglátni, minden értem történik. Mindez nagyon személyes, az elmúlt négy év belső munkájának gyümölcse, és tapasztalása. Ez az írás nem tanítani hivatott, most nem író és nem tanár vagyok. Nem téritek, nem oktatok. Most csupán egy nő vagyok, aki a gondolatairól érzéseiről ír. Hátha rátalál valakire. Hátha valaki hasznát veszi. Nyitva vagyok, mert nyitva kell lennem. Szeretek és szeretve vagyok. Sokadszor az életemben elengedtem mindent, amit már csak én szorítottam láncoltam magamhoz. Egyetlen sátram a legbelső, mély meggyőződésem, hogy közelít és én közeledem. Hogy itt van és megvan. Hogy az elmúlt harminc év egyetlen találkozásba torkollva felfedi előttem lényegét és meglátom őt. Csupasz vagyok, meztelenül kendőzetlen. Pulzálok és lüktetek. Minden szívdobbanással erősebben és mélyebben érzem, készen állok. 

Hosszú évek óta járom az önmegvalósítás útját. Mindent feladtam a lelki fejlődés érdekében. Minden, amin elmélkedem, amit tanítok és tudattalanul közvetítek, erről szól. Ez komoly önfegyelmet, tudatosságot és tengernyi lemondást követel. Amikor útelágazáshoz érkeztem, és a saját boldogságom mellett döntöttem, hiteltelenné váltam önmagam előtt. Úgy éreztem, mindaz, amiért dolgoztam, semmivé foszlott. De annyi erőm még maradt, hogy összeszedjem magam, és elinduljak a számomra legeslegnehezebb úton. Mert bármeddig bírtam volna. Akármeddig. És akkor valahonnan, a gyomrom legmélyéről felszakadtak és húsomba vágtak saját kérdéseim. Boldog vagy? – kérdezte a hang. Mit gondolsz, miért kaptad a tudást? Ha nem ülteted gyakorlatba, semmit sem ér, végül hiteltelenné válsz önmagad és mások előtt is. Kivel harcolsz még? Kinek akarsz ilyen betegesen megfelelni?...csakis saját magadnak. De nem a lelkednek drágám, mert akkor már végtelenül boldog lennél. Te az egóddal harcolsz. De miért? Hogy elvond a saját figyelmed önmagadról. Akkor hogyan valósítod meg magad, ha megfojtod a lelked, megerőszakolod a benned rejlő zenét? Bumm. Aztán lassan megértettem, hogy minden jól és minden rendben van így. Semmit nem rontottam el. Nem elbuktam, hanem felemelkedtem. Nem kifakultam, hanem megtisztultam. Nem bezárultam, hanem megnyíltam. 

Mindenki repülni vágyik. Mindenki szabadságra vágyik. De ki mer leugrani, hogy az is legyen? Ki mer szembemenni a legbelső félelmeivel? Ki meri eloldani a biztosítóköteleket és azt mondani: „hiszek magamban és hiszek benned Istenem, legyen meg a Te akaratod. Legyen meg a Te akaratod!” Csak nagyon kevesen. Ők a felébredettek. Akik képesek elengedni a komfortot és a kiszámíthatóság illúzióját. Mindez hihetetlenül fáj. És ki akarja, hogy fájjon? Amikor azonban mindent hátrahagyva leugrasz, mindent elengedsz…mindent. Többé nem akarsz magadnak semmit. A körülötted felépített légvárak szertefoszlanak zuhanás közben, és már nem vágysz másra, minthogy megérkezve mindened odaadhasd. Tiszta vagyok. Semmi fölösleg, semmi teher nincs rajtam, semmi, ami visszatartana attól, hogy teljesen odaadjam, teljesen átadjam magam. Odaadom a testem, a gondolataim, az érzéseim. Odaadom minden tudásom. Odaadom a szeretetem, amit eddig szorítottam, tartogattam szortíroztam. Most bárkinek adok belőle, mert ezért vagyok, hogy adjak és szeressek. Ha nem támasztasz elvárásokat, többé nem kötnek meg saját korlátaid. És bár emberként engedem el a korlátokat, nőként lépek át az ismeretlenbe. Mitől vagyok igazi nő? Attól, hogy elfogadom a sorsom, a nekem szánt szerepet, és nem akarom újraírni az égi törvényeket. Megértettem, egymagam sohasem leszek szabad. Nőként csupán engedhetem, készen állhatok arra, hogy felszabadítsanak. Igen. Futnék, legszívesebben rohannék, de összeszedem minden erőm, és csendben maradok. Itt maradok. Életemben először nem akarom megmondani, mi a legjobb nekem. Csak hagyom, hogy megtörténjen. Hogy megborzongjak, amikor megérkezik, átjárjon, elragadjon, felemésszen, és én teljesen átadhassam magam, elmerülhessek benne. Kész vagyok megmutatni minden sebem.  Kész vagyok átengedni az irányítást és lehunyt szemmel bejárni az utat, mely tudom, haza vezet.