Markovic Radmila: Mária

Mária, amikor magához tért, zavaros tekintettel szemével körözött a szobában. Sehogy sem értette, hol van most? Fehér ágyak, valamiféle műszerek, rajta, körülötte, de ismerős arc sehol sincsen. Arca fehér volt, mint a párnája, keze hideg, de hiszen mindég is hideg volt a keze, meg a lába is.

Lassan kezdett visszaemlékezni. Odahaza, nem akarta zaklatni a gyerekeket, de már napok óta rosszul érezte magát, és hirtelen hányinger, fájdalom, erővesztés, és elsötétedett minden. Igen, csakis a kórházban lehet. Szétnézett, és halk hangon megszólalt. Rosszul vagyok.

    Egy fehér köpenyes nő sietett felé, orvost hívott, miután az rá nézett, megszólalt.

-         Hogy érzi magát?- kérdezte.

 Mit feleljen? Úgy érezte ennyire erőtlen soha sem volt. Átlépte volna a határt? Erős akaratú önálló asszony ő, aki a legnehezebb kihívásokkal is felvette a harcot. Célomat leginkább elértem. Nem akarok tudomást venni a megvalósíthatatlanról, de most, most úgy érzem, valami összetört bennem, mintha valamit elveszítettem volna önmagából örökre. Ennyire megváltoztam volna? Belefájdult a gondolatba: nem az, aki eddig volt. Hova tűnt a reményem? 

Ismét hallotta az orvos kérdését.

-         Hogy érzi magát? Fáj valamije?

Erre mit feleljek? 

Mária ránézett az orvosra, és megszólalt.

-         Gyenge vagyok doktor úr. Nincs fájdalmam, de hányingerem van, és a toalettre szeretnék elmenni.

-         Nem lehet, nem szabad felkelnie, majd a nővér hozza az ágytálat.

 Jaj, nekem! Hova jutottam? Tehetetlenné váltam, mint egy kisgyerek. 

   Ahogy így gondolkodik, kezdtek jönni a fájdalmak, de tűrt keservesen, amikor már úgy érezte az álla is begörcsölt, és valahogy kinyögte: fáj, fáj.

   Nővér, orvos gyorsan sürögtek, forogtak körülötte, injekció, a nyelvét furcsán félre húzták, és érezte, valamivel bespriccelik. Lassan kezdett jobban lenni. Amikor felnézett, egy magas orvos állt az ágya végénél, mosolyogva így szólt:

-         Ezen az osztályon nem szabad tűrni a fájdalmakat. Rögtön szólni kell. Persze máshol sem, de itt szólni kell, amint kezdődnek a fájdalmak.

-         Köszönöm doktor úr!

Ezzel az orvos elment, a nővér leült az asztalhoz.

Mária most kezdett igazán szétnézni. Csodálkozva észlelte, az egyik ágyon egy asszony egész a plafon magasságában fekszik, a másik kicsit alacsonyabban, az ő ágya is pódiumon áll, mint amikor tanított, és a tanári asztalhoz lépett. Figyelte, egy monitoron három vonal, különböző színűek, össze vissza, egymást keresztezve futottak.

Ez meg mi a csoda lehet?  Mindegy, úgy sem értek hozzá, de majd holnap -…..és elaludt.

  Másnap jött a nővér,  tolószékbe ültette, eltolta egy orvoshoz, aki monitoron vizsgálta, nézte a szívét. Ő is látta. Majdnem ijesztő volt. Úgy forgott, mint a balett táncos, csak nem olyan szépen, vagy inkább ugrált. A csuda is jobban tudja. Valami számokat mondott az orvos a nővérnek, és visszatolták Máriát a szobába.

  Amikor visszajött az orvos, Mária rászegezte a kérdést.

-         Doktor úr, mondja meg nekem őszintén, mi bajom van.

Az orvos egy ideig habozott, nézett Mária szemébe, majd annyit mondott: infarktus.

-         Megértettem - volt a kurta válasz.

-A mindenségét a világnak! Nem egyszer figyelmeztetett a kezelő orvosom, hogy nincs három emberre szóló szívem, csak egyetlen egy van, ami a mellkasomban dobog. Nem vettem komolyan a szavait. Igaza volt Ide jutottam.

   Nem is tudta hány napot volt ott, ahol már a földön voltak az ágyak, egy sem lebegett a levegőben, az övé sem volt pódiumra helyezve, és kitolták egy háromágyas szobába. Nem volt kedve senkivel sem beszélgetni, így behunyta a szemét., de hamarosan ismét mellette termett a nővér, vérvétel, infúzió, meg oxigén. Lassan azért megengedték: felkelhet. Azt hitte, majd megy, mint azelőtt, de habozva tett egy lépést, és leült az ágya szélére. Megint elindult, nem szédült, de a gyengeség, az fogva tartotta. Az illemhelyről a mosdó elé vonszolta magát. Rátámaszkodott a mosdó kagylójára, és belenézett a tükörbe, illetve szembe nézett önmagával. Mintha megszólalt volna a tükörmása.

-         Igen, Te vagy az. Ne bámészkodj másfelé! Mit csodálkozol?

-         Ez most vicc? Nem hiszek a szememnek!

-         Nem vicc. Fogadd el önmagad ilyennek.

-         Ha rám néz Marci, nem ismer meg. Megundorodik tőlem, és elhagy örökre.

-         Most ne ezen törd a fejed! Mosakodj meg, és ne ácsorogj itt előttem, mert össze esel.

Nem értette mi történt vele. Neki egy szem ránca sem volt az arcán. Most meg mély ráncok csúfítják az egész bal felét, a jobboldali orcája maradt a régi, de nem csak az arca, a bal felőli ajka, a nyaka, mind, mind ráncos. Úgy néz ki, mint a boszorkányok, vélte önmagáról. -  Ostobaság! Szólalt meg a tükör, vagy az agyának gondolata verődött vissza a tükörről. Örülj, hogy élve maradtál Igenis reménykedj Marciban, a felépülésben. De hiszen amióta ebben a szobában vagy, Marci is, meg a gyerekek is rendszeresen látogatnak, soha sem vetted észre a tekintetükből, hogy undorodnak tőled, inkább biztattak, beszélgettek hozzád. Mosolyogtak rád.

   Mária átesett minden beavatkozáson. Nem félt, tudta, még nem fog kezet a halállal.

Mielőtt elbúcsúzott az orvostól, várnia kellett, és cipője orrát nézte, mintha valami műkincs lenne. Belépett az orvos a rendelőbe. Mária hirtelen fölemelte hosszú szempilláit, és szeméből egy pillanatra a mélységes szeretet, tisztelet, és valamivel egy kicsit több szikra röppent az orvos felé.