Kapolyi Noémi: Debóra történetei IX.

Napok óta hűvös volt, de aznap délelőttre felmelegedett az idő, így amikor a háza körül Debóra befejezte a dolgait, úgy gondolta, jól esne egy kis séta, bámészkodás, ezért elindult a hegyi úton lefelé.

Mindig csak fel a hegynek megyek -gondolta-, és a patak irányába vette a lépteit.

Amikor az utacska már lent a síkon vezetett nagy lett a gaz, hiszen a patak partjainál olyan keskeny részt nem művelt meg senki, sok fa a meder mentén nőtt, alattuk pedig vígan terjengtek nem csak a mezei virágok, hanem a csalán is.

Hallotta a halk csobogást, az apró neszeket a növények alól, ahogy egy egér, vagy más kis állat elsurrant a szárak közt.

Aztán odaért a régi kőhídhoz, ami átvezetett a patak fölött. Nem járt erre soha, de a nagyanyja gyakran mesélt arról, mennyit mentek arra gyerek fejjel a rétre játszani.

Hát -jegyezte meg halkan-, akkor most kell, hogy jöjjön a rét.

A hídnak sem korlátja, de még csak igazán pereme sem maradt, lerágta róla az idő.

De széles, és vastag rakott kövei erősen álltak szemben a sodrással, és a két boltíve alatt csak úgy hömpölygött a víz.

Debóra hosszabban elidőzött a híd közepén, és nézte a vizet, ahogy habzott, és fodrozódott surrogva a pillér körül, de nem lehetett mindig ilyen sok a víz -tűnődött-,  mert a meder széleiből kis fák magasodtak, látszott rajtuk, erősen gyökeret vertek már az iszapos köves mederben, így ez az enyhe áradás-féle nem fog megártani nekik.

Aztán átsétált rajta és megindult a jobbra ívelő vadcsapáson a fák közé. Hamarosan a fák ritkultak, majd el is fogytak, és kitárult előtte a térség. Az ösvény egy nagy domb aljába vezetett. Jobb felé a patak folyt, vele szemben pedig a rét emelkedett. Alacsony füvű, nagy domboldal volt, amelyet patkó alakban ölelt az erdő. Debóra elámult a látvány szépségétől, a békesség érzése öntötte el, egy-egy madár dalolt csak fel néha, hatalmas volt a csend. Elindult a domboldalon aztán úgy a felénél lekuporodott a fűre, a hátára sütött a nap és csak úgy nézelődött, pihengetett.

Nemsokára azonban valakit közeledni látott, az erdő felől jött egy férfi, de hiába nézte, nem tudott ráismerni.

Debóra felállt a földről, aztán odafordult, a férfi a negyvenes éveiben járhatott, egyszerű öltözetéből nem lehetett sejteni, honnan jöhetett, de láthatóan őhozzá igyekezett, aztán intett is Debórának, ő pedig mosolyogva visszaintegetett neki.

Amikor végre odaért hozzá, köszönt, aztán csak ácsorgott, mint aki nem tudja mit is mondjon.

-Hát maga?-szólalt meg Debóra.

-Én itt sétálok, nagyon szeretek itt, de erre sosem jár senki, ezért gondoltam, válthatnánk pár szót. Van kedve hozzá?

Debóra azt javasolta, üljenek a füvön, úgy beszélgessenek.

A férfi mesélni kezdett a táj szépségéről, és hogy itt most béke van, de nagyon régen, évezredekkel ezelőtt, erre hatalmas mészárlás történt, felfelé mutatott a fák közé, azt mondta, ott egy földvár állt hajdan, abban éltek akkoriban sokan, de aztán az idegenek megöltek mindenkit, hiszen innen már nem volt hová menekülniük. Debóra csodálkozott azon, mennyi mindent tud erről a helyről a férfi.

De aztán arról is beszéltek, hogy a szájhagyomány sokszor úgy megmarad, mint az írás, néha még többet is kibír, tűzvészt, háborút, de amíg van élő, aki emlékszik a történetre, addig az megmarad.

Sokszor üldögéltek csendben is egymás mellett, aztán újra beszélni kezdett hol a férfi, hol Debóra mesélt magáról valamit, elmondta, hogy a nagyanyja járt itt sokat kislánykorában, mindig azt mondogatta, hogy ez a rét különleges hely és lehet, hogy igaza volt, mert ő is érzi, mennyire jó itt.

Aztán amikor a Nap laposabbról kezdett sütni, Debóra szólt, hogy neki már indulni kell, mert még egy etetés vár rá, aztán kezdi csukni az állatokat.

A férfi is felállt a földről, nagyon megköszönte a jó beszélgetést, azt mondta, ha van kedve sétáljon el ide, ne törődjön vele, mit mesélnek a rétről a falusiak, csak jöjjön nyugodtan máskor is, majd akkor ő is leballag beszélgetni.

Debóra megígérte, hogy eljön újra, mert jól érezte magát.

-De honnan tudja, hogy ha itt leszek? kérdezte,  hiszen nagy az erdő, kiabáljak talán?

-Jaj, nem kell, majd észre fogom venni- válaszolta a férfi mosolyogva, közben pedig már indult is felfelé a dombon az erdő irányába.

Debóra is lement a vadcsapáshoz, aztán hirtelen visszafordult, szemével még éppen megtalálta a kis alakot, ahogy már majdnem beért a fák közé, elkiáltotta magát.

-Hahóóó! A neve, mi a neve?

A férfi meghallhatta a kiáltást, de nem fordult meg csak hátrafelé felemelt karral intett Debórának, és eltűnt az erdő első fái között.

Nem baj, morfondírozott Debóra, majd legközelebb megkérdezem tőle.

Átsétált a kőhídon, a patakot most már nem bámészkodta meg, sietett haza.

A kertben mindenkit megetetett még gyorsan, aztán amíg vizet hordott, maradt is annyi idejük a tyúkjainak, hogy egyenek valamennyit.

Bezárta az ólakat, aztán lement a kapuhoz, a szomszédasszonya még kint ácsorgott a háza előtt.

-Merre jártál Debóra? Egész délután nem láttalak.

-Sétáltam- felelte, elmentem a patakhídnál lévő rétre, gyönyörű volt.

Az asszony bólintott.

-Na jó, de hogyan mentél át a patakon?

-Hát a hídon át.

-Hát talán a kövein átegyensúlyoztál te bolondos? Miket nem csinálsz. Hiszen a híd már mikor összeomlott, az idejét sem tudja már senki.

Aztán elköszönt és becsukta a kiskaput.