Kapolyi Noémi: Nyári éj

A rendkívül békés, biztonságos és barátságos palotakertben a méhek zümmögésén és a madárcsicsergésen kívül nem nagyon lehetett mást hallani. A bágyasztóan meleg nyári délután álmosító zsongással vette körül a padon ücsörgő ifjú herceget.

Unatkozott.

Hol az egyik padocskán ült és szunyókált, ha pedig a nap átfordult és kezdett odasütni, akkor valamelyik másik padra telepedett át.

Sehol és semmi érdekes- füstölgött magában.

Arra gondolt, talán valami olyasmit kellene tennie, ami egy kicsit felrázná ebből a poshadtságból.

Beszélgetni a hölgyekkel? Ugyan ki a fenét szórakoztatja az, hogy itt, a nyári rezidencián ahol hónapok óta összezártan élnek mindannyian, állandóan ugyanazokat a történeteket hallgassa, elnézegetve az unásig megbámészkodott ruháikban a minden mozdulatukban ismert hölgyeket?

Ugyan már- gondolta.

És este vagy korán lefekszik, vagy a vacsoraasztalnál bóbiskol, aztán megy lefeküdni. Egyáltalán, nem is természetes, hogy ilyen fiatalon állandóan elálmosodjon, csak egyszerűen itt meg lehet őrülni az unalomtól.

De tényleg?- fűzte magában tovább a gondolatait- minek is fekszem le, amikor esténként álmos sem vagyok? Maradhatnék, kisétálhatnék ide a parkba, biztos, hogy Holdfényben is gyönyörű, de talán akkor frissebb a levegő és kissé izgalmas is lenne, mert éjjel azért nem szokásos a kertben sétálgatni.

Egészen felvillanyozódott az ötletétől, felkászálódott a kerti padról, kicsit megmozgatta az ízületeit és elkezdett visszasétálni a palotába.

Elmúlt az az ólmos fáradtság,  amit napok óta érzett.

-Ez végre egy kis izgalom- formálta némán a szavait.

A vacsora most is hasonlóképpen zajlott, illetve nem zajlott, csak lagymatagon eszegetett mindenki a meleg nyári estén, páran beszélgettek, de ő végre jó ízűen evett mindenből,  ha fent marad majd, ne legyen éhes.

Amikor pedig elég későn mindenki visszavonult, ő szépen kilépett a frissebb levegőjű nyári éjszakába.

Már jóval éjfél után járhatott az éj a kert legszebb pompájában tombolt az annyira vágyott üdeségben.

Érezte, hogy végre jól esik a ruha viselése, van levegő és a csillagok szinte sziporkáztak a vak fekete égbolt alatt.

A fasor a maga csendességével és magas sziluettjeivel nagyon szép látványt nyújtott. Az apró fehér murva halkan csikorgott a lépteitől, ahogy sétálgatni kezdett.

Jó mélyeket szippantott az éji levegőből és élvezte a virágágyakból áradó nehéz és hűvösen mézes illatot. Megújuló erővel lépkedett, arra gondolt, olyan kellemes itt, hogy ameddig nem fárad el, nem is fog visszamenni.

A fasorból jobbra egy út ágazott le, amelyik a szökőkúthoz vezetett, azon indult tovább.

Már messziről hallotta a halk csobogást és a kisebb csobbanásokat békés ismétlődésekkel.

Finoman fénylett a víz és a közelben lévő kis padra ült le, hogy élvezze a friss levegőt és az éjszaka hangjait.

A csobbanásokba néha mintha koppanások is vegyültek volna, de ebben nem volt biztos. Elengedte magát és lehunyta a szemét, aztán résnyire nyitva tartotta mégis, mert állandóan visszatért a koppanásos hang is a víz csobogása közé.

A méz illatú lég körülölelte, melegtől megfáradt teste egészen felüdült és elnehezedett, hátradőlt, majdnem elnyomta az álom, de mégis maradt benne egy feszült figyelem, mert ezek a koppanások most közelebbről érkeztek, ugye?

A lábai ólom nehézzé váltak aztán érezte ahogyan a kezei is szinte mintha hatalmasra nőttek volna és ráterültek volna a kényelmesen széles karfára, már majdnem lehanyatlott a feje is, de mégis tartotta magát, mert a szökőkútból bugyogás helyett hörgő bugyborékolások törtek elő, igaz, csak halkan de ő hallotta és úgy érezte mennie kell, de mintha nem is az ő teste lenne ott a padon, mintha csak a tudatával akarna indulni, miközben a testének nem tud parancsolni.

A félelem lassan felkúszott ültében a hátgerincén és elérte a tarkóját, a szíve nagyon hevesen vert, érezte, kiáltani szeretne, de mintha megnémult volna, egy árva hang sem jött ki a torkán.

Kissé lenézett és látta, hogy a szökőkút felszökő vízoszlopai lehanyatlanak és némelyikük újra feltörően a magasba lendül, de pár másik viszont elvágódik a murván őfelé és a lábai irányába kapaszkodik, majd újra visszakúszik a medencébe a társaihoz, hogy legközelebb új erővel közelebb férkőzhessen hozzá.

Feltört benne a gondolat, hogy jaj, mi lesz, ha elérik, de tehetetlenül ült érzéketlen testű ólom bábúként a padon. A csillagok most is fényesen ragyogtak és a Hold nagy udvartartásával dölyfölt tovább az égen ő pedig érezte a mély lenézést, ami tudta, hogy neki szólt.

Aztán a lábszárai élesen nyilallni kezdtek és látta, ahogyan a pad alól a háta mögül vastag szárú kúszónövények tekeredtek a lábaira majd fel a lábszárára és a térde alatt kegyetlenül megszorultak fájdalmat okozva és fogva tartva őt.

A Hold halványodott és úgy érezte menten összeroppan és meghal a padon, őrült félelmet érzett, és ismét kiáltani próbált, aztán üvölteni, míg végre meghallott valami nyekergés félét, ami valahonnan jött. Ismét kiáltott, megint hallotta már egészen közelről a vinnyogást, résnyire nyitotta a szemeit, és zihálva hallgatta a nyöszörgést, ami az ő szájából tört elő.

A csillagok eltűntek, a fura fényben a szökőkút csobogott halk ütemben néha koppanva a káván, amikor minduntalan visszazuhant rá a víz.

Pirkadt.

A Nap még nem kelt fel az égre, de a madarak élénk reggeli dalolásba kezdtek. Először csak egyik-másikuk énekelgetett, míg nem belekezdett valamennyi.

Végignézett magán. Kezei a pad széles karfáján pihentek, lábait maga alá húzhatta, ezért mostanra teljesen elgémberedtek. Szúrt, és égett mindkét vádlija. Körben a fehér murva érintetlenül pihent. Bal kezét az arcához emelte, amikor végigsimított rajta megérezte a szája szélén azt a kis nedvességet, ami a mély alvásáról árulkodott.