Kapolyi Noémi: A mező

A búzatábla hatalmas hullámzó tengerében az egész dimbes-dombos földterületen föl-le nyargalt a szél, az erős tavaszi napfényben kisebb madárrajok vonultak a magasban.

Nem volt nagy élet az érő kalászok alatt, de azért pár pocokcsalád, és az egerek szépen benépesítették a területet, így állandóan matatott valaki a közelében.

De ő egyedül volt.

Ennek így kellett lennie. Erre készítették, amikor a zsákját kitömték szalmával, piros ingbe öltöztették, és a fenti kerek rongycsomóra sapkát húztak.

Mert ő arra van, hogy féljenek tőle.

Milyen kiváltság ez -gondolta-, hiszen itt senki sem tart senkitől, a rágcsálók a madaraktól ugyan elbújdosnak, itt nem tud sikerrel vadászni sem bagoly, sem más.

Azonban a gabonaevő madársereg nem repül ide, mert ő itt áll.

Ő fontos, betölti a szerepét, amit szántak neki, és feladata van, ami errefelé igen ritka dolog, mert a többiek csak élnek össze-vissza, amíg ő csinál is valamit.

Mégsem érezte, hogy értelme lenne a napjainak. Ott állt, mert oda tették, de csak szemlélte a tájat, a szél körbefújdogálta, ő pedig unatkozott.

Sokat mélázott magában, és bámészkodott, evvel telt el minden napja. Néha lebillentett fejjel nézegette az egerek apró-cseprő ügyintézéseit, de beszédbe nem tudtak elegyedni egymással, mert az egerek már észrevették, hogy akárhogy kiabálnak neki, nem lehet érteni semmit abban a nagy magasságban, azért integettek neki néha, ő pedig visszalibbentette az inge ujját.

Beköszöntött a nyár, és a szárazság. A rágcsálók inkább éjjelente bújtak csak elő a járataikból, amikor a hűs nyári éjben bőven lehetett harmatot is inni, de az integetések a sötétben elmaradtak.

Másnap pedig ismét csak ő maradt a mezőn, és a hőség, meg a csend.

Tikkadt a föld a madarak is elültek a közeli erdő fáinak lombos ágain.

Teltek a hetek és nem történt semmi.

Aztán megjelentek az első madárfiókák, látta messziről hogy repkednek föl-le a szüleikkel az erdő szélen.

Egyik délután egy fiatal varjúfióka nagy ívet vett felé, aztán esetlenül, a vállát megcélozva nekirepült, de végül sikerült megülnie rajta.

A többi madár hirtelen, reptében irányt váltott, és egészen össze-vissza repkedtek megrökönyödésükben.

A kis varjú értő szemeivel ránézett. Látta rajta, hogy van benne némi félelem, de az igazi félelmet fiókaként még nem ismerte, viszont a szemeiben a kíváncsisága is ott csillogott.

Nem akarta megrémíteni, egészen finoman arra fordult, ránézett, aztán halkan megszólította.

A kismadár minden ijedtsége elillant. Odabillegett a vállán az arcához, és vidám magyarázkodásba kezdett.

Csodás, apró lénye jól eső érzéssel töltötte el a madárijesztőt. Halkan válaszolgatott is neki.

Aztán hirtelen két felnőtt madár lejjebb ereszkedett, és körözésbe kezdett körülöttük.

-Csak a szüleim-, mondta a madárka.

Látta rajtuk, hogy félnek, de egy idő után úgy döntöttek leszállnak ők is.

Óvatosan leereszkedtek a másik oldalára, finoman, elrugaszkodásra készen várakoztak csendben, megütközve nézegették a fiókájukat, és őt is ahogy beszélgetnek egymással.

-Mennem kell, indulunk-szólalt meg a madárka- de holnap jövünk, jó?

-Jó, az jó lesz, várlak-, szólt a madárijesztő.

Hosszan nézte őket, ahogy eliramodtak az erdő felé.

Ezek szerint már nem félnek tőlem- gondolkodott magában-, pedig milyen jó érzés.