Kapolyi Noémi: A szállító történetei Teljesíthetetlen feladat 2.rész

Egyre több szikla magasodott ki a vízből. Zefur sejtette, hogy a víz alatt is van belőlük, így hát maga állt a kormány mögé.

Néha behunyta a szemeit, és a megérzéseire hagyatkozott, hiába, a felmenői között akadtak fura szerzetek, ilyenkor pedig jól jött az örökség.

Aztán ahogy haladtak a sziklák kisebb hegyekké nőttek, néhol egész egybefüggő monumentális sziklaszirtek magasodtak ki a tengerből.

-Mint valami útvesztő- motyogta.

De érezte, hogy a sodrás kellemetlenül változik, bár néhol lassult.

-Mágus?-szólította Zefur- kikötünk, ahol lassul a víz, gondolkoznom kell.

Végre érezte, hogy az egyik meredek szikla tövében az örvény visszafelé fordítja a vizet, szívóereje már nem maradt az erős sodrásban, de meglassította  annyira, hogy ideális kikötőjük legyen.

A munkások leengedték a horgonyt, aztán páran a kőfejtők nemzetségéből derekukra kötött kötelekkel, macskaügyességgel végigrohantak a korláton, és erősen markolva görbe Holdfém végű csákányaikat felordítva sorra átugráltak a víz felett nekivágódva a sima sziklafalnak.

Felszikráztak a szerszámok, amelyeket odacsaptak, hogy megkapaszkodjanak a kőben, és hihetetlen módon megakadtak a sziklán.

Ekkor a csákányokon lógó munkások, miközben teljes erőből kapaszkodtak másik kezükkel, a derekukra erősített köteleket ráhurkolták a csákányokra, aztán már két kézzel a köteleken lógva, kezdtek visszamászni a hajó korlátjáig, az ide-oda lengő kötelekről a korláton áthajoló társaik rántották be üggyel-bajjal az érkezőket.

A helyettes megjegyezte, hogy elég kevéssé van a szerszámok hegye a sziklában.

De Zefur megnyugtatta.

-A Holdfém csákány elég, ha hozzáér a kőhöz és nincs az az erő, ami levenné onnan, ameddig a szerszám tulajdonosa maga ki nem veszi a kőből.

Így már erősen ki volt kötve a bárka.

-Most, hogy kikötöttünk- kiáltotta el magát Zefur- jöhet a tudomány, kérem a messzelátómat, kedves Mágus, megerősítenéd kissé, hogy még messzebb hordja a tekintetemet?

-Hát persze- felelte- bátran nézz bele.

A három lábon álló hatalmas távcsőbe tekintve hosszasan kémlelt, és pásztázta a távolt Zefur, mire megszólalt.

-Valamit látok, valami igen érdekeset, de még tanulmányozom a helyet.

Aztán a kapitány a Mágust, és végül a helyettesét hívta a távcsőhöz.

-Egyszerre lelapul a horizont előtt a tenger, minden hullám elapad- mondta a Mágus-, és a sziklák is elfogytak, némelyik beledőlt oldalával a vízbe.

-Igen, és a sodrás egész úton erősödött- válaszolt a kapitány- tudjátok, mit jelent mindez?- azt jelenti, hogy ott lefolyik a víz! Lefolyik a tenger, akár egy zuhatag, valahová.

-Hűha- nyögött fel a helyettes- ez a hajó nem ilyesmihez készült, egy vízesés, összezúzná porrá.

-Hát ezért Semmi Tengere a neve ennek a víznek- sóhajtott lemondóan Zefur- , mert belezúdul a Világmindenségbe, a vizet pedig az a rengeteg felhő ontja magából, amelyekben olyan sokáig haladtunk.

-Itt kell maradnunk, amíg nem jut eszünkbe valami-válaszolt a Mágus.

Ebben maradtak.

Beköszöntött az éj, a hajótestet folyamatosan mozgásban tartotta az örvénylés, és a sodrás állandó viaskodása egymással.

Zefurban felötlött a gondolat, hogy ha ez valami határvidék, akkor itt őröknek is kellene lenniük.

Miután ezt elmondta a többieknek, úgy gondolták, addig várakoznak, ameddig csak lehet. Leengedték az egyik hálót, de hamar fel kellett húzniuk, mert belekapott a sodrás, és a kötelek halk reccsenései megijesztették őket.

Már vagy tíz napja álltak egy helyben, a szikla védelmében, amikor madarak tűntek fel az égen. Ahogy lejjebb ereszkedtek a hajó fölé, akkor tudták igazán szemügyre venni őket. A négylábú szárnyas lények közben lassan lebegve a fedélzetre ereszkedtek. Hatalmas testük arany színben játszott, tollaik feketében,  és aranyban ragyogtak, puha mancsaikkal hangtalanul és könnyeden lépegettek a deszkákon. Madárszerű fejükből emberszemekkel tekintgettek rájuk.

Az egyikük illanó lépteivel odasétált Zefur elé, megállt, lenézett rá, aztán morrant egyet.

Hatalmas csőrös fejét oldalt tartva, leeresztve, nagy szemével Zefurra nézett.

-Te vagy az, Zefur a kapitány-jelentette ki, lihegő-suttogó, érces hangokon, aztán hirtelen felkapta a fejét, és két lábra állva égnek hátra vetett fejjel levijjogott.

Aztán négy talpra visszaereszkedve előrelendült, és ismét oldalt tartott fejjel Zefurra nézett.

-Miért vagy itt?!-tette fel a kérdést.

Zefur úgy sejtette, valami méltóságteljes lény lehet, ezért először meghajolt előtte, aztán felnézett rá, és úgy válaszolt.

-Én szállító vagyok, az áru a hajó gyomrában van, és nem tudom, mit viszek, de a megbízóm szerint erre kellett volna lennie a helynek, ahol ki kellett volna rakodnom, de eltévedtünk.

-Eltévedtél! Te vagy a kapitány, te tévedtél el!-kiáltotta a lény.

-Igen- jelentette ki erőteljes hangon Zefur- így igaz.

A szárnyas lény újra kiegyenesedett, és csak a két hátsó lábán támaszkodott illetve akkor vette észre, hogy a háta mögött hosszú oroszlánéhoz hasonló farok nyúlik el a fedélzeten.

Aztán karcos hangon még mindig a kapitányt nézve megszólalt:

-Nem hazudtál, segítek.

De alighogy ezt kimondta, szinte egyszerre az összes lény a levegőbe emelkedett, és csak annyit láttak belőlük, hogy nagy magasságba érve szétrepültek, aztán eltűntek a szemük elől.

-Na, jól meg vagyunk segítve evvel az ígérettel-sóhajtott lemondóan Zefur.

-Ne légy türelmetlen barátom- nyugtatta a Mágus, ezek nem akármilyen lények, csodákra képesek.

Így csak álltak a fedélzeten, és reménykedtek valamiben.

Aztán meghallották a morajt.

Mindenki a bárka szabad víz felé néző korlátjához rohant, rémülten látták, hogy messziről emelkedik a víz, egészen feldomborodik, és feléjük tart.

-Szökőár!-ordított Zefur- kapaszkodjatok!- ő maga pedig rohant, hogy lezárja a hajó testébe vezető lejáratot, aztán igyekezett vissza a korláthoz kapaszkodót keresni, de már emelkedett is a hajó, furán megbillenve ferdén, miközben megkondulva minduntalan nekiütődött a sziklának ahová kikötötték.

Mindenki teljes erejéből kapaszkodott, és felkészült a legszörnyűbbre, amikor a víz lassan apadni kezdett miközben hegyfélék kezdtek kitüremkedni a víz tükréből.

Lassan emelkedtek, így az ár is lassan apadt, és nem rombolta össze a hajó testét.

Egy idő múlva kisebb hegyméretű algás hínárcsomók is kiálltak a vízből, aztán a domb tetején valami középső választékféle is látszott, aztán egyszerre a hínárcsomó felfelé billent, és kiemelkedett egy arc, aztán egy másik, és még egy.

A domb egy hát volt középen gerinccel, aztán a vállak is feltűntek, kinyíltak az arcban a szemek, összesen három monumentális zöld óriás állt négykézláb a Semmi Tengerében.

Amikor az elöl álló beszédhez készült, kinyitotta hatalmas pofáját, amin beáramlott a tenger, aztán elüvöltötte magát, hangja olyan volt, mint a tengeri vihar dübörgése, fülrepesztően hangosan, és rémisztően hasította a levegőt. De a hangorkánból ki lehetett hallani, hogy azt mondja, kitolják a hajót.

Ekkor a levegőben feltűnt a szárnyas lény, akivel beszéltek.

A hajó felett egészen leereszkedve lebegett mozdulatlanul a levegőben, és érces hangon vijjogta.

-Lemenni, menjetek le, megérkeztetek, most kivisszük a hajót!-avval felrepült.

Zefur semmit nem értett.

Mindenki futott lefelé, Zefur a Mágus mellé érve megkérdezte tőle, hogy érti, hogy megérkeztek?

A Mágus csak annyit válaszolt, hogy lehet, hogy így van. Amikor mindenki lent volt, bezárták a felső ajtót majd a belsőt is, mint hatalmas viharok idején. Alig ültek le az aljban, már érezték is, ahogy megdől a hajó. Minden kéz kapaszkodót keresett, kötél, függőágy, lerögzített asztal lába, aztán megszűnt minden gondolat, az egész bárka teste meglódult, és a vad örvénylésben mintha minden átfordult volna. Zefur szemei előtt megszűnt a világ.

Búgás, valami hang, minden sötét. Halvány fények, süketség.

Nyöszörgések.

Zefur kinyitotta a szemeit és becsukta.

A hajó belsejében csak az apró lebegő gömböcskék ontották halvány, szokásos derengésüket.

Feküdt rajta valaki.

Aztán ismét kinyitotta a szemeit, letolta a rajta hasaló matrózt, aki nyögve felült, és csodálkozva tekintgetett körbe ő is. Mindenki egymás hegyén-, hátán feküdt,  vagy már éledezett, és nemsokára mindenki magához tért.

Zefur felállt, odatámolygott az ajtóhoz, kioldotta a zárakat, és kitárta, aztán a következőt is kinyitotta.

Üdén tört be rajta a világosság.

A Mágus mögötte állt, aztán a fényben jobban megnézték a hajóbelsőt, minden sértetlen volt, a hajó nem sérült meg, az emberek már összeszedték magukat, de mi van hátul?

Zefur elindult hátrafelé, minden szem őt kísérte.

Az emberek mögött azonban a raktér üres volt.

Most kezdett csak mindenki felfigyelni erre.

Zefur sarkon fordult, felsietett a fedélzetre.

A békés tengeren apró hullámok fodrozódtak a hajó érezhetően haladt, a vitorlák felhúzva dagadtak, a kormány nem mozdult eddig, de most táncba kezdett, Zefur odalépett, és megmarkolta a kereket, amely abban a pillanatban megnyugodva pihent a kezében.

A vízből lapos, és széles sziklák álltak ki elvétve, de jól láthatóan, tisztes távolságból, aztán lassan ezek is elmaradtak.

-Engedjétek le a vitorlákat-adta parancsba a kapitány.

A matrózok azonnal nekikezdtek a feladatnak, és mire végeztek a bárka erősen lelassult aztán szinte megállt.

-Hála az égnek-kiáltott fel megkönnyebbülve Zefur- megint normális vízen megyünk.

A vitorlákat miután újra felvonták, a hajó ringani kezdett majd ismét úszott.

-Mágus, csak azt nem tudom, hogyan számolok el Talmiának az eltűnt áruval, mert az a gyanúm, ezt nehéz lesz kimagyarázni.

Egy darabig kotorászott a zsebeiben, mire megtalált egy szál feltekert dohányt, kettétörve ugyan, de nagy megkönnyebbüléssel szagolgatni kezdte.

-Ezt akkor is elszívom-jelentette ki magának.