Kapolyi Noémi: Lakjunk falun 14.rész Mirikéék udvarlója

(kecskéink: Mirike, Tilda, Ibolyka és Mimulka aki fiú, de törpére sikeredett)

Már jó ideje, nem volt meg a bakkecskénk, így amikor elérkezett a kecskelányok párzási ideje gondban voltunk, hogy ki legyen az ifjú titán.

Nem messze tőlünk valakinek viszont volt egy bakja, hát megkértük, had vigyük le a lányokat hozzá.

Ekkor akadt a következő gondolkozni valónk, mert nehéz észrevenni ezeknél az állatoknál azt a két- három napot, amikor alkalmas az idő a pároztatásukra.

Végezetül abban állapodtunk meg, hogy a bak kerül hozzánk.

Másnap reggel aztán pórázon megérkezett a kecske, és a gazdája. Vékony száron, könnyedén vezették fel hozzánk, úgy jött, mint egy szelíd kutya, nagyon dicsérték is, hogy ilyen jó, meg olyan értelmes és szelíd, intelligens állat, akinek Samu a neve.

Hát a Samu nem is bánta a hölgykoszorút, végigvizslatta a nőstényeket, megszaglászta őket, és mindenféle hangon prüszkölt, meg mekegett nekik.

A kis bakunk pedig a pajtában kapott helyet, nehogy bántsa a nagy kecske. Eleinte sokat óbégatott, de miután vize volt, szénából pedig degeszre ehette magát végre, mert a lányok most nem lökdösték félre az ételtől- hamar magára talált, és a bálák legtetejére mászva egész nap eszegetett.

De az első este úgy jött el, hogy a lányoknál semmi érdemleges nem történt.

Miután beszélgettünk a bak gazdájával, felajánlotta, hogy maradhat nyugodtan nálunk, amíg nincsenek bepározva a lányok, akár két, vagy három hétig is.

Reggel rend szerint ő lett az első aki enni kapott, mert úgy rugózott a karám palánkjánál két lábon kapaszkodva, hogy attól féltünk, egyszer csak kiugrik, vagy át fog mászni rajta, ezért inkább kaptak szénát, szalmát, almát és abrakot, nehogy elégedetlenkedjenek, és a bak elszökjön.

De ahogy Samunak megmelegedett a patája a karámban, úgy lett egyre magabiztosabb, és követelőzőbb.

A lányokkal már durváskodott, a palánkot ütögette, egyik nap addig ügyeskedett, amíg az ajtót sikerült résnyire kinyitnia, és aztán szépen kiment rajta, szerencsére a lányok nem tartottak vele, így később ő is visszament. Akkor egy pányva kötéllel bekötöttük jól az ajtót, és meg is nyugodtunk, hiszen azt így újra kifeszegetni már nem lehet.

Teltek a napok, aztán az első hét is elment, és már jól a második hét végén jártunk. Szépen besötétedett, az állatok nyugodni tértek, az esti kertben pedig béke volt.

Béke, igazi, csöndes és álmos béke, ahogy a szétvert palánkon át a kiszabadult kecskenyájunk békésen legelészett a kertünkben, csöndesen lerágva az őszi virágokat, és a bokrok végén lévő zsenge ágakat, a fakérget itt-ott, a füvet, és gazt ami még akadt a kora téli kertben.

Volt is nálunk riadalom amikor megláttuk, nem volt mit tenni, össze kellett fogdosni a nőstényeket, és miután a férjem bekötötte őket egyesével a karámjukba, már Samu is hajlandó volt visszamenni.

Ekkor a lányok el lettek oldozva, mi pedig megnyugodtunk, hogy végre újra minden rendben van.

A sötétben élesen hasított a levegőbe a váratlan csattanás, ahogy Samu lecsapott a kigyengült palánkra.

Pörölyként ütött a hosszú szarvával, és nem nyugodott, csak ment a kerítésük mentén, és nyomogatta a deszkákat, hogy hol mozog, hol gyenge.

Mondta a gazdája, hogy Samu okos állat, de nem gondoltuk, hogy így fogja használni az eszét.

Zseblámpa fényénél folyt a gyors szögelés, és a mindenféle támasztékok felállítása, már úgy nézett ki a karám, mint valami elrontott földvár, de Samu nem nyugodott, hanem szorgalmasan járkált, és keresgélt tovább. Dobálhattunk neki fűt-fát, a lányok már nem érdekelték őt, csak a tovább állás foglalkoztatta.

Szerencsére még este gyorsan sietett érte a gazdája, így éjszakára Samu már otthon lehetett.

Mi pedig nem a karám mellett éjszakáztunk, hanem az ágyunkban.