Kádár Sára Hajnalka: Bolyongásaim /részlet/

Hosszan elnyúló kertünk túlsó utcát érintette, csak végig  szaladtunk  a  gyümölcsfák alatt, hopp, át a deszkapalánkon, s máris ott csillogott előttünk az Olt. Éppen ott szakadt két ágra, de csak az egyikben fürödtünk, a másik alattomos sötéten vánszorgott. Féltünk tőle, volt benne valami riasztó, no meg a rémmesék, s a mellette álló vágóhíd se vonzott mást csak a legyeket.  A másik folyóág csodaszép volt! Girbegurba fák szegélyezték, s az öreg fűzről diadalom üvöltéssel ugráltak a mély vízbe az ügyesebbek. Minket még nem engedtek el a szüleink magunkra, de elszöktünk otthonról, és sóváran csodáltuk az úszni tudókat. Természetesen bele is mentünk a kicsi vízbe, jó nagy szakaszán a folyó gondolt ránk is. Ott pancsoltunk a langyos folyóban, s közben ellestük az úszás fortélyait. Még arra is figyeltünk, hogy legalább fél órán át szárítsuk a vizes alsónkat, így sokáig nem tudták meg a szüleim a dolgot. De addig jár a korsó a kútra, míg eltörik, s a fekete tyúk is mindent kikapar. Egyszer csak megjelent a parton anyám, a testvérem éppen a mély vízben hősködött. Úgy megijedt szegény, hogy alig jött ki hang a torkán, csak nekem szólt halkan, én meg kiáltottam a testvéremnek, hogy jöjjön ki a partra. Anyám előtt megszeppenve hallgattunk, ő meg hazáig korholt a meggondolatlanságunk miatt, mert hátha belefulladtunk volna, jaj, Istenem! 

Este aztán a család döntött, mehetünk fürdeni, de csak a nagyobb testvéreinkkel. Ők megtanítottak úszni, bár nem volt az olyan nagy élmény, de gyors, egyszerű, és hatásos. A nagyobbak megfogták a kezünk lábunk, hangos számolás közepette meglóbáltak háromszor, és zsupsz, lódítottak is vízbe. Aztán a partról biztattak az úszásra. Az Olt nem volt széles, így egy-két csapkodás után partra értünk, de minden tiltakozásunk ellenére újból és újból beledobtak a vízbe. Néhány lecke elég volt, s pár nap múlva már mi kacagtunk a következő tanuló áldozaton. Talán a folyó is velünk nevetett!  

Legnagyobb kincs a felfújt traktorgumi volt! Többen ráültünk, kezünkkel irányítva siklottunk a vízen le a szomszéd faluig!  Nemegyszer pottyantuk be róla a vízbe, de nem lett baj belőle.

 Az Olt híd lábánál sekély volt ugyan a víz, de alattomos örvénnyel riasztott tova mindenkit. Mellette, tisztes távolban át lehetett kelni a vízen, a helybeliek gyakran használták ezt a térdig érő átjárót. Nagy kerülőt takaríthattak meg ezáltal nyáron. Városi unokák is jöttek haza nyaralni, s mi lett volna jobb szórakozás, mint a folyóban való pancsolás!  Az egyik nagymama is elhozta unokáit fürdeni, a gyerekek a híd melletti átjárón igyekeztek a sekélyebb víz felé. A sodrás elkapta az egyiket, s vitte a forgó felé, a testvére segítségére indult, s már ő is le-fel bukott a gyilkos forgóban. A jajveszékelést, sikoltozást, kiabálást soha nem felejtem el, pedig több, mint félszáz esztendeje történt! A magas hídról ugrottak ruhástól az arra járók a gyerekek segítségére. Mind a kettőt sikerült kihozniuk a vízből, fejre állítva rázogatták, mellüket gyömöszölték, élesztgették, ahogyan tudták! Lélegzet visszafojtva, rémülten néztük, mi lesz már! Aztán vizet köpve, fulladozva életre kelt az egyik. Testvérének emlékét hosszú ideig egy vaskereszt őrizte, de idővel az örvény elmosta, kiegyenesítette a partszakaszt. A belefúlt kisgyermek emléke örökre a szívünkben maradt.