Kapolyi Noémi: A szállító történetei Teljesíthetetlen feladat 1.rész

-Hát, ez a Talmia!- zsörtölődött Zefur hangosan, a kikötő kőmellvédjénél állva, miközben a rakodók hordták fel hajójára az árukat- állandóan az indulás pillanatára tartogatja a meglepetéseket!

A Mágus, aki mellette állt, meglepett arccal fordult felé.

-Nocsak, mi történt?

-Igazán nem is tudom- válaszolt morózusan Zefur-, csak amikor már nálam volt a hatalmas előleg és elköszöntem, éppen majdnem becsuktam magam mögött az ajtót, akkor szólt utánam, hogy a laposodó víztükör intő jel lesz, és majd figyeljek, avval szinte rám tolta az ajtólapot és már hallottam is, ahogy kattan a zár, és megfordul a kulcs is benne, hogy még esélyem se legyen visszakérdezni. Hát akkor most mit csináljak? Mondd meg Mágus, hogy lehet így elindulni?- várakozó tekintettel nézte a Mágus arcát, aki a tenger felé fordult, és a távolba tekintett, látszott rajta most gondolkodik.

Amikor a helyettes ellenőrizte a rakományt, lenézett a kapitányára, aztán kiáltott is neki:

-Készen állunk Uram!

Zefur végigsétált tettetett nyugalommal a kőmellvédnél, szemrevételezte a bárkát, amelyet a mai napig gyönyörűnek talált, minden út után a legkisebb apróságot is megcsináltatott rajta a hajóácsokkal, ezért az erős vízi jármű megbízható, és friss állapotban ringott alig láthatóan hatalmas rakományával a mély vízen.

Aztán a Mágussal együtt bejárták a rakodóteret, egyikük sem volt az az érzelgős fajta, de kimondatlanul is jó barátságuk évtizedekre nyúlt, és ennyi idő alatt a Mágus is értett már a hajózáshoz, jól tudta, minek hogyan kell rögzítve lennie, hiszen a vizek veszélyesek és az ég is tartogatott már ezt-azt, úgyhogy együtt leellenőriztek mindent, aztán a fedélzeten Zefur engedélyt adott a kihajózásra. Felment a kormányhoz, és intett egyet. A bárka néhány kibontott vitorlájával lassú siklásba kezdett, aztán az orra megcélozta a kikötő kijáratát, és finoman érezhetővé vált, ahogy hasítja a vizet majd meglódult.

A kis tengerparti várostól hamar eltávolodtak, és már csak a két karéjban magasodó a várost védő sziklaszirteket kellett elhagyniuk, amelyek középen megnyílva kínálták az utat a kihajózóknak.

Amikor átértek a kijáraton, hirtelen a nyílt víz hatalmas tere, és nyugalma fogadta őket, aztán megérezték az első hullámokat a végtelennek tűnő víz végtelen erejét ígérve.

Megkezdődtek a szokásos fedélzeti munkálatok, Zefur pedig a helyettessel, és a Mágussal együtt levonult térképet nézni, és átbeszélni, meddig ismerik az útvonalukat.

Megállapították, hogy jó egy hónapig tudnak majd hajózni az ismert vizeken, de az után másik irányt kell venniük.

-Az majd izgalmas lesz-szólt Zefur a megbeszélés végén.

A hetek vánszorogtak az unalomban, a tenger sima, sötét tükrén úsztak a széllel, a fedélzet lemosása az étkezések, és a szennyes felfűzése a kötélre, amin húzták magukkal a vízben a ruhákat olyan unalmas rutinnal zajlottak, hogy néha csak gépiesen mindenki tette a dolgát.

A Mágus rendületlen nyugalommal bámészkodott, éjjelente az égitesteket figyelte, vagy csak meditált, látszólag nem unatkozott sosem, persze senki nem tudta igazán, mit gondol.

Már majdnem egy hónapja haladtak, amikor a Mágus az éjszaka beköszöntével csillagnézés közben egyszer csak jól hallhatóan megszólalt:

-Eljött az idő Zefur, innentől már jön a változás, lassan fordulni kell.

Zefur lement, megnézte már sokadszor a térképet, aztán izgatottan felsietett, jól tudta már, hogy lassan fordulni fog a hajó, de várta a Mágus intését, mert az ilyesmit nem szabad a véletlen pillanatra bízni.

Aztán kiadta a parancsot.

Mindenki feszülten figyelt, de a bárka azon kívül, hogy alig érezhetően mozdult, nem történt semmi.

A következő nap is zavartalanul telt, a víz felszíne sima, és sötét volt, a távolban felhők takarták el a horizontot.

Azonban ahogy haladtak a felhők is közeledni látszódtak hozzájuk, közben hasukkal a vizet érték, tömören, és szürkén takartak el lassan minden darabkát az égből, aztán már a víz sem látszott, sűrű és nedves ködöt bocsátottak a hajóra, ezért Zefur folyamatosan számításokat végzett, hogy a helyes irányban haladjanak tovább.

Hiába mentek a terv szerint, egyre nőtt mindenkiben a csend és a szorongás, mert a napok hetekké dagadtak, aztán Zefur tartott tájékoztatót az embereknek minden nap, hogy mióta hajóznak, hány napja, ebből mióta mennek ködben, így mindenki úgy érezhette az irányítás a kezükben van.

A következő hónap kínszenvedés volt mindenkinek, sötét, nyirkos éjjelek, és tompa, zsibbadt, félhomályos nappalok váltogatták egymást.

Aztán egyik hajnalban megtörtént a várt csoda, ritkult a köd, éppen a legjobbkor, mert a vízben elszórtan távolabb szigeteket vettek észre, kis zöld halmok álltak ki a tengerből, ahogy közeledtek már látták a veszélyt hozó sziklákat is, aztán a Nap szórni kezdte langyos sugarait, és a munkások, matrózok, de még Zefur is a fedélzeten ácsorgott, és élvezte a bőrére verődő sugarak melegét.

Délután az egyik matróz jelentette, hogy nem tudják lemosni a fedélzetet, mert, ragad, és burjánzik rajta valami algaféle. Ekkor figyelt oda csak jobban Zefur is, valóban ugyanazt a zöld színt látta, mint a szigetek színei, hamarosan sajnos a ponyvákat is ellepte, és beszőtte a zöld szín, aztán a kibontott vitorlák elnehezültek, megpróbálták feltekerni őket, de nem sikerült, éppen a zsinóroknál álltak, amikor hatalmas reccsenéssel szétszakadt az orrvitorla és a ponyva nagyot csattanva vágódott le a deszkákra, ahol iszamósan csúszkált mire megtalálta a helyét.

-Ez nem tréfa!- ordított Zefur- mi a fene ez?!

A Mágus azt mutatta, hogy valami növény lehet, mert erezett, akár a falevél, és zöld, de nyálkás, ragadós volt.

Amikor már a talpuk is ragadni kezdett a lépteik során a Mágus megszólalt.

-Emberek, itt az idő, hogy én cselekedjem, mindenki vonuljon le a bárka gyomrába, megtisztító varázslattal remélem, tudok segíteni.

-De akkor kevesebb lesz az erőd és még vár ránk pár dolog azt hiszem- ellenkezett Zefur.

-Lehet, hogy vár ránk, de ha nem teszek valamit, akkor sosem fogjuk megtudni.

Aztán parancsolóan a Mágus a lejáratra mutatott és ellentmondást nem tűrő sürgető mozdulatot tett.

Mindenki lebotorkált a lépcsőkön, Zefur utolsóként lezárta az ajtót.

A Mágus ott maradt és mormogásba kezdett.

Lent a sötétben mindenki a földön ülve várta, hogy történjen valami.

Aztán egyszer csak a hajó megrázkódott, mint aki lerázza magáról az út porát, és valami fényesség szaladt végig a falakon és mindenen a hajó gyomrában is.

Majd kivágódott az ajtó, és hatalmas világosság ömlött be a fedélközbe.

A lépcső tetején a Mágus állt hatalmas palástjában, amelyet tépázott valami néma szélvihar, mint valami földöntúli jelenés, a szél vadul belekapott az anyagba miközben egész testét körbe vette a fény.

-Jöhettek!- üvöltötte.

Mindenki félt. Végül Zefur, mint a kapitány érezte kötelességének, hogy megtegye az első lépéseket régi barátja felé, de úgy érezte valami nincs rendben, nagyon nincs.

Fellépett a lépcsőkön, és a Mágus előtt megállt, látta, hogy az erős viharban áll, amiből ő semmit sem érzett.

-Mi van veled?- kérdezte visszafogott hangon Zefur.

-Nagyon erős dolog ez, lesöpörtem mindent a fénnyel, és látod, egy gömb vonja be a hajót, mert még várok valamire, de a varázslatom szó szerint vihart kavart, én el tudom viselni, de még egy darabig hagyjatok-kiáltotta a Mágus, és hátrébb lépett.

A bárka egy hatalmas buborékban szelte a vizet, néhol torzan látszódott a sok szigetecske, ahol görbült a fényfal.

A munkások és Zefur is érdeklődve és elbűvölten nézték a gyönyörű növényeket és a szigetek körüli tündöklően kék vizet, a partokat dúsan virágzó bokrok tarkították.

-Ilyen lehet a Paradicsom, ugye Uram?- kérdezte a helyettese.

A Mágus a hajó orrában állt, és láthatóan valamit figyelt, miközben a palástja ugyanúgy szállt a szélben, mint amióta feljöttek a fedélzetre.

A matrózok egyre izgatottabban mutogattak a mellettük elhaladó kis szigetre, ahol a bokrokat gyönyörű lányok hajtogatták széjjel, és egyre vidámabban integettek feléjük, néhányan a vízbe merültek, és elkezdtek úszni a hajó felé. Meglepően gyorsan úsztak, pár matróznak már feltűnt, kérdezgették is egymástól, milyen szépek, de miféle lányok lehetnek ezek? Gyorsan siklottak a vízen, majd alábuktak egyre-másra, és a hajó túloldalán felbukkanva integettek újra a férfiaknak.

Kiálthattak is valamiket, de nem lehetett semmit hallani.

Zefur látta, ha így megy tovább, ki fog törni a káosz, és irányíthatatlanná válik a hajó.

-Emberek! Hé emberek!- üvöltötte, de senki nem figyelt a kiabálására.

-Menjetek a helyetekre, ez csapda!- kétségbeesve hadonászott, aztán rohanni kezdett a Mágus felé.

Már majdnem odaért hozzá, amikor az felé fordult.

-Nyugodj meg, ezért nem hagytam abba a mágiát, a gömb megóv minket tőlük, és egyelőre mindentől, csak figyelj.

Mire Zefur visszafordult, már hallotta is az üvöltéseket, amelyek az első ugrókat kísérték.

Egymásután ugrottak a vízbe a lányokhoz, ahogyan pedig egyre többen beugráltak, a hajót körülvonó gömb amorffá változott aztán a felülete megrázkódott majd egyszerre hatalmasat remegve visszanyerte eredeti védő gömb alakját a leugrálókat, pedig akik a gömb belső felületén megrekedtek olyan gyorsan dobta vissza a fedélzetre, hogy nagyot puffanva és jajgatva értek földet a kemény deszkákon, de szerencsére nem törték össze magukat.

A lányok most is hívták őket, de már nem mosolyogtak édesen, hanem egyre gyorsabban forgolódtak a vízben, forrt és habzott szép testük körül a tenger, karjaik megnyúltak és uszonyos tenyereikkel hatalmasat csaptak dühösen a vízre, miközben torz pofájuk vicsorra húzódott.

A matrózok döbbenten látták immár a valóságot.

Kiáltoztak össze-vissza.

-Mindenki a helyére! Mindenkiii!- bődülte el magát Zefur-, és most megyünk tovább! Gyorsaaan!

Az emberek hatalmas iramban csörlőztek, húzták a vitorlákat, kötözték a helyükre az árbocok tövéhez a hordókat, és minden mást rendbe tettek.

A bárka pillanatok alatt meglódult a kellő irányba és orra hasította a habokat.

A szigetek hamar mögéjük kerültek, de érezhetően valami megváltozott, gyorsabban haladtak.

Zefurnak nem tetszett, érzékeny megérzése veszélyt sejtett.

-Engedjétek le a vitorlákat! Az összeset!- adta ki a parancsot.

A Mágus továbbra is tartotta magát, közelebb jött a kapitányhoz.

-A hajó vitorlák nélkül halad- mondta Zefur- ez pedig csak azt jelentheti, hogy visz minket a víz.

-De hová?