Tudod te, mennyire utálok nőgyógyászhoz járni? Világ életemben utáltam, pedig sosem volt rá okom, az orvosaim kivétel nélkül szimpatikusak voltak, nem okoztak fájdalmat, és mégis… Megszültem négy gyereket, volt egy-két vetélésem is, na, nem részletezem, mindenki nyugodtan hihetné, hogy egy ilyen edzett nő, mint én vagyok, fel sem veszi az ilyesmit, de nem… És ráadásul, ahogy az évek telnek, egyre jobban frusztrál, ha nőgyógyászhoz kell menni. Szerencsére, - vagy épp ellenkezőleg? – az életkori sajátosságok miatt már csak évente egyszer muszáj elviselnem a tortúrát, amikor az esedékes rákszűrést megcsinálják – mert azt nem szabad elhagyni, isten őrizz! – de elhiszed, hogy többé a rendelő környékére sem mennék, ha tehetném? Már az időpontkérés előtt erőt kell venni magamon, hogy egyáltalán felhívjam az orvost… Napokig halogatom, és ha a mobil már a fülemen van, akkor is azon drukkolok, hogy ne vegye fel… vagy ha igen, ne érjen rá… minél hosszabb a várakozási idő, annál jobb! De hát a rákszűrésre nincs több éves vagy hónapos várakozás, mint a műtéteknél… megkapom az időpontot, kész. Attól kezdve azon töröm a fejem, hogyan kerülhetném mégis el. Ha megfáznék… ha elutaznék… ha egy rokonom megbetegedne, és ápolnom kellene… De persze semmi sem történik, csak bennem harcol végig az elmenni - nem menni dilemma. Azután persze elvánszorgok végül, száznyolcvanas vérnyomással kivárom, míg behív a doktor úr – mert persze férfi, mindig férfi! – és mint akit vágóhídra visznek, fekszem fel a hideg vizsgálóasztalra, hogy pár percig kotorásszanak bennem, míg én a plafon festését vizsgálgatom merev izmokkal és idegekkel… hogy miután feltápászkodtam nagy nehezen, és megkaptam a receptemet vagy más papírt, elbúcsúzzak, és az ajtó előtt eufórikus állapotban állapítsam meg minden egyes alkalommal, hogy túl vagyok rajta, és milyen marha vagyok, mennyire semmiség volt az egész, egyszerűen érthetetlen, hogy tudtam ezen a semmiségen hetekig őrlődni…! Azután eltelik egy év, és kezdődik minden elölről… Hiába kérded, miért, nem tudom. De legutóbb a régi orvosom azzal köszönt el, hogy nyugdíjba vonul. Sajnáltam, mégis felvillanyozott a gondolat, hogy újat kell találnom. Feltett szándékom volt, hogy most aztán kiküszöbölöm a zavaró körülményeket azzal, hogy női orvost keresek. Egy nő mégiscsak más! Finomabb, ügyesebb a keze, és jobban átérzi a feszélyezettség, kiszolgáltatottság problémakörét, amiből nyilvánvalóan az én gondjaim is fakadnak. Csakhogy a női nőgyógyász ritka, mint a fehér holló. Hetekig kerestem, érdeklődtem, ismerősöket és barátokat faggattam, eredménytelenül. Aki egyáltalán szóba jöhetett, az vagy túl messze rendelt, vagy már külföldre ment, olyan is akadt, aki közölte velem, már nem tud fogadni, annyi páciense van. Teljesen véletlenül, egy csúnya influenzát követő vérvételnél vettem észre, hogy a helyi labornál lévő nőgyógyászat ajtaján két férfi mellett egy női orvos rendelési ideje is olvasható. Ez lesz az én emberem! A hölgy a hétnek csak egy napján rendelt, de sebaj! Elég az nekem. Szigorúan ráparancsoltam magamra, és miután kétszer elhalasztottam, harmadszorra felkerestem a rendelőt. Előbb bejelentkeztem, majd viszonylag nyugodtan vártam, hogy behívjanak. Én megtettem, amit lehetett… A hívásra beléptem, de mekkora csalódás! Egy férfi és egy nő ült az asztalnál, és nyilvánvaló volt, hogy nem a nő az orvos kettejük közül. - Rákszűrésre? Tessék vetkőzni – mondta udvariasan a fiatalember. Nem elég, hogy férfi, még a fiam is lehetne? Na nem, azt már nem, nem ezért tipródtam ennyi ideig! - Én csak tájékozódni… a… a rendelési időről… - hebegtem. Furcsán néztek rám, teljes joggal. Ki az a hülye, aki sort áll, amikor a beosztás kint van az ajtón? A vak is láthatta. - Nem akarja mégis, hogy megvizsgáljam? – kockáztatta meg tétován az orvos, de én már pánikszerűen menekültem. A következő héten ismét próbálkoztam. Nem bíztam a véletlenre, előző nap odatelefonáltam, rendel-e a doktornő. Ám amikor beléptem, megint a fiatal orvossal találtam szembe magam! - Mintha már láttam volna… nem a múlt héten járt nálunk…? - A doktornőhöz… - nyögtem ki, mire széttárta kezét. - Én helyettesítem. Múlt héten konferencián volt. Tegnap, sajnos, autóbaleset érte…hónapokig nem lesz. Be kell érnie velem… Tessék vetkőzni…!
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése