Kapolyi György: Mondta a Vincent 6

Ne nézz körül a konyhámban, mert lehangoló ennek a rendetlenségnek még a látványa is, meg ez a lakás egyetlen helysége, amibe ha belépsz, azonnal dolgozni kell valamit. Akkor meg hatalmasan megjelenik a rumli, áttekinthetetlenné válik az edények, tányérok, és egyéb kellékek halmaza, ha rosszul nyúlsz hozzá, őrült csörömpöléssel le is dől. Ezért mosogatok ritkán, mert formálisan sokkolni tud ez a lehetőség.
Ha valaki váratlanul meglátogat, hát becsukom a konyhaajtót.
Nőismerőseim már ajánlkoztak egy rendbehozatali akcióra, de nem dőlök be, tartok tőle, ha befejezi a takarítást, itt felejti magát. Persze a rendetlenség nem tartozik az erények közé, de még mindig elviselhetőbb, néma állandóságuk, mint a kínos rendfenyegető szigora.
Meg egy laza, a maga módján barátságos rumli, puhább terepe gondolati csapongásaimnak, nem zavarnak bele szigorú szabályok, az ember igazándiból befelé él, és nem kifelé, nem is tudnék mit kezdeni egy kifélével, miután én befelé vagyok.
A kifelé, a valódi világomnak, az igazán meglévő énemnek csupán terepe, amihez nincs is különösebb közöm.
Én akárhol vagyok, sosem lehetek azonos a környezettel.
Aztán sokan kifelé vannak, lehet, nekik annyival könnyebb, hogy nincs belsejük csak belső szerveik, amik automatikus, mondhatnám, vegetatív működésükben nem igényelnek semmiféle agyi részvételt, ami természetes is.
Persze, hogy nekik is vannak gondolataik, de szigorúan csak a látható világra koncentrálódnak.
Hogy melyik típus a szerencsésebb azt nem tudnám megmondani, de gyanítom, ők járnak jobban.
Na, nem mintha egyedül üdvözítőként hinném az agyműködés fontosságát, hiszen sosem voltam a másik parton, nem tudom mi az igazság.
Csak gondolom, rohadt dolog lehet másoknak élni, folyton igyekezni megfelelni, holott a „Megfelelő”- mibenléte szubjektív tévelygés.
Bár mellélőni objektíve is lehet, nem kunszt, én mindkét irányban rendelkezem tehetséggel.
Ebben olyan következetes vagyok, hogy évek óta nem győzök elképedni saját magamon.
Egyetlen vigaszom, ehhez is kell tehetség, a passzivitás is tevékenység, ha kipróbálod, meg leszel lepve, mennyi energiát és önfegyelmet igényel.
Bár- mikor rendszeresen belebotlok észvesztő baromságokba, vért izzadva tudom csak befogni a számat, ez nekem mindig nehezemre esett, de anonimitásom megőrzése érdekében , meghozom ezt az áldozatot.
A hallgatás könnyen félreérthető, egyetértésnek könyvelik el, ezért úgy oldom meg a helyzetet, hogy azt nyilatkozom, nem tudom mit is mondjak, én ezzel nem foglalkozom, és ártatlanul,- bambán vigyorgok.
Így nem sértem meg a hülyéjét, és kitérek az állásfoglalás elől. Meg a győzködés elől is, mert, érezni rajtam, hogy ennek az ökörnek beszélni sem érdemes. Így aztán rengeteg világmegváltót késztetek távozásra.
Én úgy gondolom, a dolgok akkor elviselhetők, ha megkísérled végiglebegni néha istentelenül hosszúnak, néha meg rövidnek érzett életed. „Még nem értünk el a hídig”- felkiáltással elhárítod ügyeidet, aztán már csak arra kell figyelned, hogy soha ne érj el a hídig.
Nagyon nehéz okosnak lenni ebben a káoszban, az ember csak próbálkozik, ügyeskedik, és időnként úgy nekimegy a falnak, hogy csattan az egész környék.
Ezért lehet az, hogy sok öreg fickó feje tele van horpadással- mondta a Vincent.
Akinek túl erős a belső világa az bennrekedhet, és az egy borzasztó nagy baj, mert, hogy lehet úgy élni?
Én még nem láttam ilyet, de mások mesélték, én csak megemlítettem minden kommentár nélkül.
Már régen szeretnék venni egy mikroszkópot, az megmutatja hány féle világ van egyidejűleg jelen, minek talán a tetején élünk.
A napokban megnéztem egy kullancsot,- ami élőlényben sok van, ami emberi- a nyeles nagyítómmal tanulmányoztam, hát ez a dög, elég riasztó szerkezet.
Legalábbis eltántorított mikroszkópszerzési vágyamtól, mert még nagyító alatt is visszataszító, hát még milyen lehet erős lencse alatt!
Ezek a szabad szemmel látható bogárfélék, és azok, amiket nem is látunk, olyan riasztó formájú ölőgépek, hogy ehhez képest egy párduc vagy oroszlán, nem is téma.
Ezek a bogarak igazi racionális gyilkolók, óriási szerencsénk, hogy csak akkorák amekkorák.
Még belegondolni is rémes, csak bátran örvendezzünk, hogy nekünk csak egymással kell megküzdenünk, meg pár vadállattal, ami ezek után szót sem érdemel- mondta a Vincent, és könyökével könnyedén leverte a fotel melletti kis asztalon álló virágvázát.

Kép: Kapolyi György alkotása