Kapolyi György: Szárnyak tollak nélkül

Na, mégiscsak eljutottam idáig. Igaz, hogy nincsenek szárnyimon tollak, lassan már pihék sem, de vannak szárnyaim. Ezeknek nagy előnye, könnyebb cipelni őket, és nagy melegben nem izzad tőlük a hátam. A tetvek sem telepednek meg a tollak között, nem okoz problémát, mint fekszem ágyamban, nem kócolom össze evezőtollaimat, és sorolhatnám a kopasz szárnyak előnyeit. Többen csodálkoztak, miért nem vagyok a ténytől kétségbeesve. De hát miért lennék?
Kezdeném ott, hogy nem vagyok angyal, itt- a földön botladozva- meg lábak kellenek és nem szárnyak. Jobban jár, akinek semmiféle szárnyai nincsenek, mert az a lába elé figyel, nem fantáziál összevissza, sokkal kevesebbet esik, mint a magamfajta. Mert ha lennének tollaim, ugyan hova a fenébe  repülhetnék?
Csak úgy repkedni bele a francba, lássa mindenki, hogy van szárnyam, csak műrepülni a bámészkodók kedvéért…
Meglehetősen primitív élvezet, még idáig nem pusztultam le agyilag, hogy erre vágyjak. Akkor meg mit kezdjek vele. Hazudhatnám, hogy angyal vagyok, biztos seregestől buknának rám a nők. Csak problémát jelentene a puszta tény, hogy egy angyaltól valami földöntúlit várnak. Ha meg elzárkózom, elterjed, hogy impotens vagyok. Azért ezt nem szeretném.  Az igazság amúgy sem arra való, hogy beismerje az ember. Az igazmondás, csak kiszolgáltatottá tesz.
Az őszinteséget hazudni szokás.
Az utcán, viszonylag ritkán, de látok olyan járókelőket, akiknek lapocka táján kidudorodik az ingük. Ezek is kopasz szárnyú példányok, de még egymás közt sem beszélnek róla. Ez egy tabu téma.  Vagy ne akarjál sehova repülni, vedd tudomásul a valóságot, vagy tanulj meg szárnyak nélkül érvényesülni. Nem számít napszak, szélirány, eső, úgy repülök, ahogy akarok. Na és a káprázatos elvi lehetőség, átrepülni a Párkák feje felett észrevétlenül, átlendülni egy ellenőrizhetetlen öröklétbe?
Ez nem semmi!
Magam elé képzelem a három nővér arcát, azt a bamba megdöbbenést, látva távolodó énem hatalmas szárnycsapásait!
Nem tudom hogyan tovább, de ha eljön az idő, mindenképpen megpróbálom. Semmit nem veszíthetek
Ha be tudom beszélni magamnak, hogy nem is akarok elszállni, akkor végképp nem fog zavarni tolltalanságom drámája.
Vidáman fogok poroszkálgatni itt az agyagon, örülök annak, ami van, az égre még csak fel sem nézek.
Nem bizony. Legfeljebb néha- néha. Csak úgy szokásból. Mert ha már van, miért ne néznék fel. Még azt hinné valaki, sóvárgó sértődöttségemben nem emelem fel a földről pillantásomat. Nem mesélhetem el mindenkinek, hogy ez nem így van. A francba is, semmi közük hozzá. Oda nézek, ahova akarok.
Felettem a mérhetetlen égbolt, tündöklő kékje mögött egy másik világgal.
Ott biztos minden szép és emelkedett, boldogan repkednek a ragyogásban az odarepült emberek. Nincs por meg sár, csak hófehér evezőtollak, szárnysuhogás és ének. Repülés közben lágyan simogat a szél, amit elképzelsz, az valóra válik.
Megszabadulsz beléd kövesedett gondjaidtól, boldog leszel és súlytalan. Ha nem szállok időnként el, itt döglök bele a sárba. Legalább magam előtt ismerjem be, ne szúrjam ki a saját szememet.
Ha elfogadom ezt a röghöz kötött monotóniát, már meg is haltam először.
Mégis meg kell próbálnom tollak nélküli szárnyakkal repülni. Még az is lehet, hogy közben kinőnek tollaim.
Ha meg sem próbálom, nem is sikerülhet.
Hát szárnyra fel, gyönyörű levente. Először szánalmas látvány leszek, ott kell csinálnom, ahol nem lát senki. Aztán mikorra belejövök, végigúszom a város felett, még integetni is fogok a bámészkodóknak.
Bár megérdemelnék, hogy ocsmány dolgokkal megbombázzam őket, de nem piszkolom be miattuk a kezemet. Elég elégtétel lesz nekem, hogy lent látom őket a sárban.
Aztán ha megunom a hencegést, egyre magasabbra emelkedem, egyenesen a nap felé, és átlendülök abba a világba, ahova mindig is vágytam.
Igen.
Azt hiszem, már holnap megkezdem a gyakorlást.

Kép: Kapolyi György alkotása