Lassan kezdett véget érni a nyár, az első itttöltött nyarunk.
Az ablakaink teli voltak résekkel, a repedezett üvegek megőrizték a homályt, a sarkakban a kályháink fölött szürkült a régi korom.
Tüzelő kell, nem is vitás, na de mennyi?
Rendeltünk egy köbméterre valót.
Meg is érkezett egy kis teherautón a csertölgy, a sofőr segített bepakolni, szépen összerakosgattuk, aztán amikor elhajtott, sokáig nézegettük ketten a kedvesemmel a nedves fakupacot.
Milyen rengeteg-mondogattuk egymásnak- ez biztos elég lesz.
De mivel utánanéztünk az interneten is, ahol azt írták, hogy ha erdőkertünk van, akkor a lepotyogott gallyakkal meglesz a téli tüzelő, elindultunk, és szedegettük a lehullott fát.
Lett is, megszámoltuk tizennégy vödörrel.
Aztán újságot is gyűjtögettünk, hogy majd legyen mivel begyújtani. Még a városi barátaink is gyűjtötték, nehogy megfagyjunk a télen.
Amikor a lakókonyhába megérkezett a sparhelt, nagy boldogan tervezgettem, miket és hogyan fogok főzni rajta.
(A mai napig ezen főzök-sütök, nagyon szeretem.)
A kéménylyukat kibontottam, aztán az én drága emberem beleillesztette a kályhacsövet, és indulhatott a konyha.
Gyorsan gyúrtam egy kelt tésztát, aztán begyújtottunk.
Égtek a gallyak, a kémény szelelt, langyosodott a platni és újra égtek az ágacskák meg a vékonyabb tűzifa darabok, raktuk a tüzet, és melegedett a platni, aztán újra raktuk, na most forró lett végre.
Átállítottam a sütésre a terelő lemezt, így főzni is lehetett de a sütő is forrósodott.
De a tűz mégsem volt olyan nagy, mint gondoltam, füstölt befelé és lanyhult a tűz.
Azért betettem a tésztát. Nem sült.
Jaj hát mi lehet a baj?
Aztán újra főzésre állítottuk, jól megraktuk aztán amikor már mormogott a huzat, akkor jó lett minden, sütőre húztuk a kart és ment a sütő, szépen dolgozott és még megmentette a túlkelt tésztát.
A tizennégy vödör venyigének meg hűlt helye lett.
Hát, az erdőkert lehet hogy igaz, ha valakinek több hektáros, de be kellett lássuk a mi kis kertecskénk nem fogja megadni a téli tüzelőnket.
Az ablakaink teli voltak résekkel, a repedezett üvegek megőrizték a homályt, a sarkakban a kályháink fölött szürkült a régi korom.
Tüzelő kell, nem is vitás, na de mennyi?
Rendeltünk egy köbméterre valót.
Meg is érkezett egy kis teherautón a csertölgy, a sofőr segített bepakolni, szépen összerakosgattuk, aztán amikor elhajtott, sokáig nézegettük ketten a kedvesemmel a nedves fakupacot.
Milyen rengeteg-mondogattuk egymásnak- ez biztos elég lesz.
De mivel utánanéztünk az interneten is, ahol azt írták, hogy ha erdőkertünk van, akkor a lepotyogott gallyakkal meglesz a téli tüzelő, elindultunk, és szedegettük a lehullott fát.
Lett is, megszámoltuk tizennégy vödörrel.
Aztán újságot is gyűjtögettünk, hogy majd legyen mivel begyújtani. Még a városi barátaink is gyűjtötték, nehogy megfagyjunk a télen.
Amikor a lakókonyhába megérkezett a sparhelt, nagy boldogan tervezgettem, miket és hogyan fogok főzni rajta.
(A mai napig ezen főzök-sütök, nagyon szeretem.)
A kéménylyukat kibontottam, aztán az én drága emberem beleillesztette a kályhacsövet, és indulhatott a konyha.
Gyorsan gyúrtam egy kelt tésztát, aztán begyújtottunk.
Égtek a gallyak, a kémény szelelt, langyosodott a platni és újra égtek az ágacskák meg a vékonyabb tűzifa darabok, raktuk a tüzet, és melegedett a platni, aztán újra raktuk, na most forró lett végre.
Átállítottam a sütésre a terelő lemezt, így főzni is lehetett de a sütő is forrósodott.
De a tűz mégsem volt olyan nagy, mint gondoltam, füstölt befelé és lanyhult a tűz.
Azért betettem a tésztát. Nem sült.
Jaj hát mi lehet a baj?
Aztán újra főzésre állítottuk, jól megraktuk aztán amikor már mormogott a huzat, akkor jó lett minden, sütőre húztuk a kart és ment a sütő, szépen dolgozott és még megmentette a túlkelt tésztát.
A tizennégy vödör venyigének meg hűlt helye lett.
Hát, az erdőkert lehet hogy igaz, ha valakinek több hektáros, de be kellett lássuk a mi kis kertecskénk nem fogja megadni a téli tüzelőnket.
Tetszett a most rövidebbre fogott leírásod, kedves Noémi! Éreztem az elején már, gond lesz a tüzelővel. Hiába, na, ha inkább kertecske, mint erdő volt, ahonnan gyűjtöttetek... :)
VálaszTörlésKedves Noémi.
VálaszTörlésNincs mese, a "Tanulópénzt" ki kell fizetni..
De vigaszképpen, egy életre megvan az a tapasztalat, ami nélkül nem mehet a bicikli...
"Ilyen a boksz"
Tetszett.
gyuri
"A kéménylyukat kibontottam ..." Erről jut eszembe az első falusi szállásom kezdő koromban. Kibéreltem egy szobát a falu kovácsánál és be is hurcolkodtam ügyesen. Mikor minden a helyére került, kérdem, hol a kályha, mert bár még nincs hideg, de közeledik a tél. Azt mondja a kovács, ad ő egy dombkályhát, de nincs "síp lik"! Hát vegyünk, akkor - mondom én. Erre kezd kacagni a kovács, mert a síp lik nem más, mint a kémény lyuk! A végén a falon vágtak síp likat. A kályhacső neve volt arra felé síp.
VálaszTörlés- Bocs: dobkályhát -
TörlésA sparhelt, kedves Noémi, igencsak tüzelő faló. A csertölgy keményfa, tartja a parazsat, de ha sütünk és főzünk, azt is hamar elégeti. Gyerekkoromban, kukoricacsutkával tüzeltünk, ha főztünk, mert nagy lángot és hőt adott. Tetszik ez a sorozatod.
VálaszTörlésIgazán tetszik ez a folytatásos írásod. Nem könnyű bizony a városi élet után a faluhoz alkalmazkodni, megtanulni az ottani praktikákat, magam is megtapasztaltam. Más falun nyaralni, és egész más ott élni, ami régen még nehezebb is volt. Emlékszem rá, mennyivel drágább volt ott a villany, víz ára, s mennyire szegényes volt a boltok kínálata. Ebből volt egy-kettő a faluban, és nem voltak még szupermarketek a közelben sem. Ha vásárolni akartunk, rendszerint nem azt vettük amit szerettünk volna, hanem azt amit éppen kaptunk. Sorolhatnám a mennyi nehézséggel kellett megküzdeni. A minden családban autó sem volt jellemző, a buszok zsúfoltak, stb... :)
VálaszTörlés