Kapolyi Noémi: Lakjunk falun: A kezdet 2.rész

A csirkék nőttek, bár elég lassan csinálták.
De mi szerettünk volna más állatokat is, hiszen annyi féle van.
Így vettünk kis libákat és kecskegidákat is, aztán néhány birkát, meg pár kacsát.
Hát a szomszéd mondta ugyan, hogy a kertünkben a nagy füvet jól nézzük meg, mert most látjuk utoljára.
Igaza lett neki.
A kislibák aranyosak voltak, ették a darát, tépték a füvet, és pancsoltak is a lapos itatóban, viszont ami bement, annak ki is kellett valamikor jönnie.
Nem gondoltuk, hogy az a legkomolyabb gyomirtó lesz. Amerre csak mendegéltek, amire csak ürítettek az elpusztult. Pici, alacsony kerítést húztunk a libák mellé, hogy ott nyugodtan növekedhessen a veteményünk.
De a liba már kicsinek is leleményes állat. Hamar rájöttek, hogyan kell lebontani a hálókerítést, és az odaültetett dolgokat teljesen letarolták. Legjobban a gyönyörű, magasra nőtt mákunkat sajnáltam. Szép, nemes nagy virágkelyhei lilás fehérben pompáztak, és mivel jó méter fölött nyíltak a virágok, tőből törték el a növényeket a madarak, hogy aztán a földre döntve teljesen lecsupaszítsák azokat.
Molly kutyusunkkal nehéz volt megértetni, hogy ezek a saját állataink, ezért sajnos egy kis liba a kutyus áldozatául esett.
Nagyon leszidtuk őt ezért, és sokat magyaráztunk neki, Mollyka okos kutya, hamar megértette, mit akarunk tőle, azóta senkit nem bántott a mieink közül.
Nőttek az állatok, és nem volt elég a hely, ezért elhatároztuk, átköltöztetünk mindenkit, hogy nagyobb helyen legyenek.
Lekerítettük a pinceház környékét, tyúkudvart csináltunk belőle, a ház vastag falaival, betonozott aljzatával biztonságosnak ígérkezett a szárnyasok számára. Berendeztük nekik, ülőrudakat szögeltünk, betereltük őket.
Mindenki remekül érezte magát, mi pedig örültünk.
Az itatókba követ tettünk, hogy ne boruljanak ki, amikor a szélére ülnek a tyúkok. A darát messzebbre raktuk, hogy ne kenjék össze. Szépen lassan kialakult a tyúkudvar, a kertben kezdtek éledezni a növénymaradékok, de legalábbis a fák még éltek.
A libák viszont nem maradhattak együtt a tyúkokkal, nagy testtömegükkel, rossz természetükkel hamar rákényszerítettek bennünket, hogy külön helyet teremtsünk nekik.
Ráadásul ők egész nap fürödtek, így az itatókat hamar kisajátították maguknak.
Szerencsére minden tyúkocskánk kibírta a libákkal közösen töltött időt, senki nem halt szomjan, ép bőrrel megúszták libuékkal.
A liba hangos állat, szeret fürdeni, erős, izmos, jól repül, és csíp, de ha teheti akkor megüt a szárnyával.
Egyszóval egy kedves állat.
Hiába babusgattuk őket kis korukban, ahogy nőttek egyre inkább nem akarták, hogy foglalkozzak velük. Remekül érezték magukat, ha legeltettem őket, értették a hívó szót, vagy az intést mikor, merre kell fordulniuk, de aztán, ha úgy érezték, túl közel vagyok hozzájuk, nagy hangoskodás közben úgy megcsípett a gúnárunk, hogy egész megfeketedett a térdem, és a lábam.
Így aztán egy idő után feladtam a barátságkötő próbálkozásaimat, és miután elláttam őket nem foglalkoztam velük. Viszont a tyúkok kezesek lettek, akárcsak a kacsák. Nagyon megszerettem őket.
Egyik nap gondoltam megnézem a polcon legfelül Arany János összes műveit.
Szép, vörös borítóikkal, és a gerincükön arany csíkozással szép sort alkottak, vastag merített papírlapjaikon még a századelőről formásan szedett betűk hirdették a verseket.
Igaz, sok volt a pókháló, azokat kézfejemmel elhajtottam, és három ujjal megfogtam egy gerincet majd könnyedén lekaptam a polcról.
Könnyedén, túl könnyedén, mert csak a könyv gerince volt a kezemben, mögötte a polcon mintha iratmegsemmisítőből potyogtatták volna oda, úgy állt kupacban Arany összes betűfoszlánya, ahogy felszelték az egerek.
Én meg sírva fakadtam.