Sápadt szín virágok mind nekem nyílnak,
rózsatövisek hegye énrám mutat,
virág nyílásból ember nem tanulhat,
magához kell ásnia alagutat.
Rothadó gyökerek, és masszív kövek.
Föld alatt engemet nedves csend gyaláz.
Megvakult ösztönöd, ha el is vezet,
az otthonodra magad mégsem találsz.
Fehérre fakult már fekete hajam.
Mindig sáros a föld, és nagyon hideg...
Létem szélén csak álldogálok magam,
és nem várok semmire, nem éri meg.
Rúgtam virágba, tapostam bogarat,
de könyörtelen voltam magamhoz is.
Most látom, hogy végül nekem mi maradt.
Mi egyszer igaz volt, lett az mind hamis.
Summája nincsen sem tettnek, sem szónak.
Magamon hordom minden jelét, jaját.
Hiába várom, hogy majd hozzám szólnak.
Embernél nincsen senki sem mostohább.
Én veszekedjek a múlandósággal?
Itt a középső ujjam neked, halál!
Megyek elé dacból, csokor virággal...
tudom, ha keresem, ő majd nem talál.
2015.08.22.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése