Kapolyi Noémi: Lakjunk falun: A kezdet (1.rész)

Akkori kedvesemmel aki ma a férjem, lelkesen nekivágtunk budapesti életünkből a falun élésnek. Természetesen nagyon igyekeztünk felkészülni, ezért fűt-fát elolvastunk az interneten arról, hogyan kell majd fűteni, állatokat tartani, vagy éppen egy jól termő veteményeskertet elindítani, és fenntartani.
Fölvettük a kapcsolatot olyan emberekkel, akik már végigjárták ezt az utat, elmondásuk szerint, aztán egy pici zsákfalucskában a hegytetőn vettünk egy vályogházat.
Amikor csak tehettük rohantunk a házunkba, és boldogok voltunk, hogy megvan, akkor is kellemesen éreztük magunkat, ha csak a pincedombon üldögélve az erdőt néztük, vagy a gyönyörű hegyeket a kertünkből.
Szinte minden időnket itt töltöttük már, ezért arra a döntésre jutottunk, hogy költözködjünk.
Eladtuk a lakást, és jöttünk.
Annyira gyorsan történt minden, hogy bele sem gondoltunk abba, mi lesz akkor, ha egy egész három szobás háztartást bele akarunk zsúfolni az egy szoba, és nagy lakókonyhás házikónkba.
A költözés napján a holminkat hajnali öt óráig húztuk-vontuk annyira, hogy egyáltalán fedett helyre kerüljenek.
Akkor szembesültünk először azokkal az aprócska tényekkel, hogy szép dolog a mosogatógép, és a fritőz, csak erős villanyvezeték kellene hozzá, no meg a csatorna sem ártana, és a mosógéppel ugyanez a helyzet, annyi különbséggel, hogy az emberek azt a fürdőszobában szokták használni, de nekünk olyan nincsen.
A hűtőszekrény közben tönkrement, és ott álltunk a legnagyobb kánikulában, ami persze nem zavarta a füvet, vígan nőtt, nekünk pedig nem volt mivel levágnunk.
A tűsarkúim nem igazán voltak alkalmasak arra, hogy a hegyen-völgyön elmenjek bennük kenyérért, így hamar a szekrénybe kerültek, persze legalulra, és lássanak csodát, olyan hamar elkezdtek penészedni, hogy éppen csak az utolsó pillanatban kaptam ki a szekrényünkből.
Az én drága, eltökélt emberem kijelentette, hogy nem veszünk semmiféle gépet, mert itt falun kézzel fogjuk végezni a kinti munkát.
Volt kaszánk, és sarlóink, így hát nekiláttunk.
Gyönyörű nyár volt, vakítóan sütött a Nap, és a hatalmas gazosban fönt a felső kertünkben az első suhintásra mindenünk elakadt, püföltük a nagy gazt, tépázta is a sarló meg a kasza, hamar teljesen kimerültünk, amikor körülnéztünk, elképedve láttuk, milyen nagy munkát végeztünk.
Körös-körül elfeküdt a tépett gaz, néhol térdig lecsapkodva, vagy ahol egészen elszakadt, ott egy kupacban tekeredve, telenőve futónövényekkel is, amelyeknek viszont semmi bajuk sem esett, olyan lett a kertünk, mintha a vihar száguldott volna át rajta.
Viszont az ujjunkon a „munka végén” ott díszelegtek a vízhólyagok.
Megbeszéltük a dolgot, hogy valami nem jó, a többieknek nem így néz ki a kertje, tehát nem jól csináljuk.
Nem bővelkedtünk az időben, hiszen a munkánk a fővároshoz kötött minket, habár nem kellett minden nap felutazni szerencsénkre.
Lassan azért körvonalazódni kezdett egy olyan állapot, amiben már lehet lakni. Elkezdtem szortírozni, mire van szükség bent, és mit csomagoljunk el.
Kedvesem átnézte a papírjait, és amivel éppen nem dolgozott azokat kartondobozokba pakolta, és elhelyezte kint a fáskamrában lévő ácsolt polcokon.
Én pedig sok apróságot a verem elé épített, általunk csak pinceháznak hívott épületke egyik helységében, egy erős polcra rakosgattam.
Mivel rengeteg könyvünk volt, egyszerűen nem maradt számukra elég hely. Arra gondoltam azokat is a pinceházba teszem, csak a legfelső polcokra, nehogy bajuk essen.
Telt-múlt az idő, egyre jobban belaktuk a házat, és a kertet, bár még nagy volt a csend, hiszen nem népesítették be állatok a kertet, és az ott üresen ásítozó ajtókkal sorakozó óljainkat.
Aztán megérkeztek a jércéink, apró, pici manók voltak, nehéz volt elképzelni róluk, hogy ők lesznek majd a tyúkudvarunk lakói.
A kerítésen könnyedén átbújtak a drót lukjai között, így csibehálót feszítettünk ki alulra, hogy ne vesszenek el.
Hát igen, a csirke az gabonát eszik, de dara formájában, azaz meg kellene darálni.
Volt mozsarunk saját, gyönyörű vastörővel, édesapámtól kaptuk, mert ő gyűjtötte őket.
Majd én -gondoltam-, hiszen mi az az egy marék búza, semmi, nem igaz, hogy nem lehet megtörni benne.
Hát, meg lehet. Csak húsz növendék csirke nem egy marék búzát eszik egy nap.
Így meg órákat törtem a búzát, és az alatt nem tudtam csinálni semmi mást.
Daráló kell.
Utánajártunk, szerencsénk is volt, és vettünk egy használt gépet ami a mai napig remekül működik, így már nem volt gond az etetés.
Végre haladtunk valamit.