Kapolyi Noémi: Utolsó kezelés

Olyan sokszor megtette már ezt az utat, mindig nehéz volt, de most is menni fog, csak el kell indulni rajta, sejlett fel benne a gondolat.
A szokásos módon öltözött, megint a forrósághoz és a homokhoz, ahogy máskor.
A kanyargós fákkal szegélyezett úton fölfelé haladva az út lassú ívekkel követte a dombok közti kis vágatokat, és kanyarulatokat. Az út mentén néhol meggyfák lógatták ágaikat az árkok fölé.
Enyheséget adtak amikor elment alattuk, és apró savanykásan édes gyümölcsük oltotta a szomját, felfrissülést adott a forró, és tikkasztóan száraz nyárban.
Erősen tűzött a nap, kalapját a szeme fölé húzta, hogy lásson is valamit.
Érezte, hogy nehezére esik a járás ebben a melegben, milyen jó is volna este menni, de hát most kell, nem lehet választani, akkor kell menni, amikor szólnak, és most szóltak, hallhatta mindenki, mert tudta, hogy mások is vannak itt, mégis neki kell menni egyedül itt az úton.
Leülni is jól esne, az árok partjára az egyik fa árnyékába, de nem engedheti el magát, mert hiszen ő is tudja, hogy a nehéz út csak még ezután jön, ha leülne csak még nehezebb lenne újra elindulni.
Mert a neheze még ez után jön majd, ezért amikor a dombtetőre vezető út keskenyedni kezdett, és a gyümölcsfák egészen megritkultak, még utoljára teleszedte a zsebeit a bordó bogyókkal, hogy majd az égető szántón legyen mivel oltani a szomját.
Aztán egészen fölért, itt már erősen megváltozott a vidék. Dimbekdombok mindenütt, csíkosan nőttek rajtuk a különféle vetések. Utat sem látott igazán, csak a barázdák közt futott valami kis keskeny ösvény.
Régen nem eshetett eső erre felé, mert ahogy elindult, hamar becsordogált a cipőjébe a homok.
Sötétsárga kiszáradt föld volt, amit minden lépésnél felrúgott kicsit a lábával.
De a vetés zöldellt, még volt annyi erő benne, hogy a száraz földben kitartson, ha más nem az este leszálló harmatig. Ami aztán amikor összegyűlik a felfelé nyújtózó leveleken akkor lecsurog a szárakon, és megisszák a gyökerek.
Amikor erre gondolt, felnézett, mennyit kell még mennie, de aztán el is hessegette a reményt, hiszen járt már erre, tudta, hogy még sok van előtte.
Inkább kivett egy szem meggyet és eleszegette. Leves savanykás íze betöltötte a száját, érezte, semmi nem eshetne jobban most neki.
Lépdelt tovább, egyfolytában felfelé vezetett az utacska, enyhén ugyan, de állandóan.
Igyekezett nem veszíteni a tempójából, nem lassulhat le, mert akkor a nagy emelkedőn ami messze látszik, már csak vánszorgásra futná, akkor pedig nem fog odaérni, ahová kell.
Nézegetett, ahogy ütemesen lépdelt, jobbra a gabona közt búzavirágok rikítottak ki a sárgaságból.
Hat szirmocskájuk úgy kéklett, mint a legnyáribb égbolt, de sötétes szalagocskás kis szegélyük még ezen is túltett. Virított belőlük az élet.
Nem volt már annyira távoli az emelkedő, ha oda fölér, megint eszik egy szemet.
Most már arra figyelt, hogy lihegés nélkül odaérjen, arcáról két tenyerével letörölte a verítéket. Picit az égre sandított, de a pár távoli fehér, és apró felhőcskének esze ágában sem volt eltakarni a Napot.
Felért az utolsó dombtetőre, lassabbra vette léptei ütemét, és megevett pár kis gyümölcsöt.
Amíg eszegette, lenézett, kanyargott az ösvény erősen lejtve, szemeivel a távoli fasort kereste, ahová igyekezett, de még nem találta, még egy utolsó halom takarta el.
Tovább lépdelt, nem hagyta magának, hogy tudatosuljon benne a hőségtől a kimerültség bódító, és émelyítő érzése, elnyomta inkább, és bámészkodott. Jól megnézett mindent, hol, milyen vetés zöldell, mekkorára nőtt itt, és a túloldalon. Néhol a tekintete apró fejű Margit virágokra tévedt, ezek már nem nyújtottak olyan üde látványt, mint a kis kék búzavirágok, de sápadtságukban is kedvességet adtak. Közben evett még egy meggyet.
Lépdelt tovább, végre a távolban meglátta a fasort, egészen lent húzódott egy hosszú csíkban, és ő tudta, a mélyén folyik a patak, ami enyhet ad neki.
Majd az árnyasban leül a partjára, ahol nem olyan meredek, és belelógatja a lábait. Ott olyan jó, jó lesz megint.
Összeszedte minden maradék kitartását. Nem akart rágondolni, mióta megy, vagy mekkora a hőség. A nagy fényben alig látott már, inkább a kalap karimája alól lefelé, a lábai elé nézett és ment, rendületlenül lépkedett, nem bicsaklott meg a lába, figyelt, hogy a mélyebb homokot elkerülje, inkább ilyenkor az ösvény peremén lépkedett tovább.
A Nap elviselhetetlenül égette a nyakát, és a vállait, a kézfejei lüktettek, de a lába nem fájt, ment tovább. Aztán a fasor már egészen közel látszott.
Élénken zöldellt, alatta nagy, sötét árnyékok sejtették a hűvösséget.
Végre eljutott az első fáig.
-Nem ébred fel, nem tér magához-hallott egy távoli hangfoszlányt.
Ment tovább, már érezte a második fa alatt azt az enyhe érzést amit csak olyan helyen érezni, ahol víz van. Nemsokára a patakocska vízszaga is az orrában volt, a medrében ott folydogált, csendesen, tisztán.
Őz surrant a magas fűben, biztos inni volt.
-El fogjuk veszíteni- sípolás.
Odasétált a partjára, ferdén, óvatosan leereszkedett és leült.
Sípolás, sípolás valahonnan.
Előredőlve lehúzta az egyik aztán a másik cipőjét a lábáról, és beleengedte a vízbe.
Csak ült, megkönnyebbülve, érezte ahogy a terhek lecsúsznak a vállairól, a parton apró sárga sásliliomok virítottak, a puha zöld mindent beborított, ő pedig átadta magát az ágakon trillázó kismadarak énekének.