M. Fehérvári Judit: A Játékos 2. rész

Peer Krisztiánnak ajánlva

„Az élet olyan, mint egy kártyajáték. A kiosztott lapok adottak, de ahogy játszod őket, az szabad akarat.”

(Jawaharlal Nehru)

„Az Isten alászáll, és befészkeli magát egy emberbe. Először csak olyan, mint valamilyen súlyos dolognak a tudása, mint valami parancs. Fenyegető vagy kérlelő, visszataszító, de izgató is. Aztán egyre jobban megismerteti magát, és az ember próbára teheti az Isten erejét, megtanulhatja szeretni, feláldozni magát érte, és eljuthat a teljes ürességig. Amikor eléri ezt az ürességet, az Isten birtokba veszi emberét, és vele végezteti el a munkáját. Aztán magára hagyja üresen, kiégve, megfosztva az evilági élet további lehetőségeitől... A határvonal, amelyet át kell lépnie, a tapéta különös mintázata.”

(Ingmar Bergman)

Az utolsó levél

A kezdő sorok

Irdatlan távolságra, a Tejútrendszer másik felére indítom útnak ezt a levelet. Még nem tudom elképzelni, hogy mit tettek Veled az elmúlt napok, csak a saját tükörképemet nem ismerem már meg sem. Állandóan egy fáradt, megtört, kisírt szemű, keserű arcot láttat velem a „Tükör által homályosan…”

Téged azonban olyannak mutat a jelen, mint, amikor utoljára szuszogott Veled a szobád: diadalmasan fiatalnak, sugárzóan szépnek.

*

A munkádról kérdeztelek, s a kertetekről, a hódokról és persze, Krisztiánról.

Azt mondtad: „Örökre.” Eddig, s nem tovább tart a kapcsolatotok, mert Ti megbeszéltétek, tudjátok, s nem is kell más, semmi több. Ja, meg a lámpádról, arról a negyven-ötven vagy még több kiló rézről, amit fogalmam sem volt, hogyan fogtok elvinni a színházi szállító autóval, s a festőállványodról, amit csakis Neked készített Bíró Nándi, faszobrász művész, a keresztapád legjobb barátja.

*

Nem tudod, de biztosan látod valahonnan, hogy Laci, a keresztapád állandóan sír és csöndesen mormolja maga elé, „Hogy ez nem lehet, Zsófia! Nem ezért mutattam meg neked a festményeim, mikor olyan kicsi voltál, hogy a nyakamban vittelek, nem ezért szurkoltam neked, hogy sikeres légy, nem ezért beszélgettünk a konyhában Hamvas Béláról… Tudom, érted. Ez nem lehet!”

*

Aztán próbáltam még rád beszélni a hatalmas fenyő könyvespolcot, de azt darabokban sem tudtátok volna elvinni, s a két ruhásszekrényed is, amelyek valójában antik tálalók…

- Később, anya! – mondtad.

- Viheted a könyveket is, a történelmieken kívül ne hagyj itthon mást!

Végül örültem volna, ha egy kis térhez jutok abban a negyvennégy négyzetméterben, de nem ennek volt itt az ideje.

És faggattalak az unokámról, hogy érkezik-e már, mert úgy szeretnék nagymama lenni, megérett rá az idő, s én is.

*

Emlékszel, hogy szeretted a nagymamád, aki szintén Zsófia volt, mint a családban annyi más felmenőd is.

Érdekes, mikor születtél, nem beszéltük meg apáddal, legyen-e második neved, s aztán olyan gyorsan kellett döntenem, hogy te már a karjaimban pihentél, mikor az orvos megkérdezte: „Eldöntötte már, hogy fogják hívni?”

Én Csenge, Kincső és hasonló nevekben gondolkodtam – később az önéletrajzi regényemben mégis Laurának neveztelek el, aminek hatalmas nemtetszést is adtál… -, aztán egy francia film nyomán mégis az Alexandra névre voksoltam, pedig eszemben sem volt Alexandroszra (Nomen est omen… Meg a malária és a fiatalon, de mégis dicsőn…) gondolni, egyszerűen csak olyan szép, fiatal nőnek szerettelek volna látni, mint a filmvásznon megjelenő arc, s olyan szerénynek is. Leginkább Detti hasonlít az akkori Alexandrára, mert te másmilyenné formáltad magad. Szeretem ezt a Zsófiát, a mindannyiunk közös Zsófiáját… S te már örökre így maradsz meg nekem.

*

Megtartottam az összes Télapónak írt leveled, annyira egyediek voltak a kéréseid, de mégis haragudtál rám, mikor tíz évesen megtudtad, hogy sem Rudolf, sem a többi rénszarvas nem létezik… Nem tőlem, az osztálytársaidtól. Azt szerettem volna, hogy soha ne nőj fel, mert az élet kegyetlenül komisz és nehéz tud lenni, mert pénzről szól, megélhetésről és álmokról, s szerettem volna, ha a tied csak a szépségről, a szeretetről és szerelemről regél.

*       

Mindig is voltak pillantásaink és voltak összerezzenéseink. És voltak titkaink. Volt mindkettőnknek saját élete. A tiéd egy bátor és szabad élet, ami mégis pofonegyszerűvé tudott válni, mert abban érezted jól magad. Az enyém egy másfajta, egy viszonylag kötött, saját és mások számára megteremtett megfelelési kényszerrel tarkított. Az örökös újabb diplomák, a tanítás, a még több állás, a hajtás…

*

Szóval, elkanyarodtam kissé mindentől… Úgy hiszem, nem is kell ennek a levélnek semmiről sem szólnia végül, csak rólad: arról, ahogyan szeretni tudtál, mert te ebben voltál a legnagyobb. Emlékszel, hogy írtál egyszer az egyetlen nagymamádról? Megőriztem ezt az emléked is, mint mindent. És hidd el, belebolondulok a hiányodba… Valahogyan így érezhettél Te is, kincsem:

„A nagymamám még élt, szerettem a kertjét, a kertjében a szilvafát, a szilvafán a macskát, majd a macskát a kezemben. Szerettem nagymamám franciaágyán aludni egyedül, az édes illatát, „az egyél annyit, amennyit jólesiket.” Nem szerettem, hogy nézte a főzős műsorokat, és hallgatta a magyar nótákat… Ja, igen… Meghalt a nagymamám. Gyomorrákos lett. Nagyon hamar történt minden. lefogyott és elvesztette az erejét. Édesanyámnak van egy húga, annak egy férje és két gyerekük. A fővárosban élnek. A nagymamámat oda vitték egy kórházba, hogy meggyógyuljon. Nem gyógyult meg. Felmentünk kocsival, és láttam, ahogyan csövek jönnek ki belőle, és a nagymamám elfogyott.

Nagyon sírtam. Nagyon szerettem a nagymamámat. Akkor költöztünk másik lakásba, amikor a nagymamám beteg lett, azt akarta édesanyám, hogy költözzön hozzánk, de nem költözött, hanem a világból is elköltözött.

Hiányzik a létrája, a fája, azon a macska, alatta én.”

Snitt…

*

Te, Zsófi! Nem tudták az orvosaid eldönteni, áldott állapotban vagy-e vagy sem, bennünket kérdezgettek csak… Nem tudom, most mi van Krisztiánnal, nem beszélünk. Volt ma Gabi meglátogatni engem, próbáltam engesztelni, mert dühös, nagyon haragszik, amiért vagy valahol, de nem velünk. Nekem pedig ígértél valamit… Ha itt volnál, összerezzennénk, s azonnal mondanád, hogy „Ja, igen, akkor…”

Talán folytatása következik valamikor…

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2016.július 26.