Csörgits Kinga: Lélekdugás, avagy az űzött vad csapdája

Minden energia. Mindent csupán kölcsön kapsz. Mert ha valamivel felhagysz, az elhagy. Végül semmi vagy. Üresen fémesen kongó hangtál, némi díszítéssel. A lélek puhán ringatózik ütemesen rezgő, kelyhedbe töltött vízfelszíneden. Hazatérésért könyörög, boldogságért remeg. Figyelmed a hangtál létezésébe kapaszkodik. Díszítését, üveges kristályhangját csodálod. Hol eszközökkel, hol puszta kézzel közelítesz. De az ürességet nem értékeled. Nem érzékeled. Nézed, de nem látod.  Az ürességben örök harc zajlik. Kérdések és a csend feszülnek itt egymásnak. Ki nem mondott, meg nem tett minőségek harcolnak az elhibázott, megbánt döntésekkel. Elfojtott sikolyok, végtelen barlangba üvöltött szerelmek csendesednek el a teremtés óceánján. Szerettél e valaha? Viszont szerettek e? Érezted e, ahogy az élet végigszáguld a véredényeidben, felhabosítva a véred? Esett e szét körülötted minden, hogy aztán a semmiből újra teremtse magát az élet? Álltál e föl úgy, hogy közben halni kívántál, tudván, hogy a következő nap újabb halált hozhat? Ó igen. Én is utazom. Világokat, életeket látok. Letűnt és eljövendő korokat. Amikor alkotok minden érzékem életre kel. Befogadom és elnyelem a zenét, amely átjárja a teret. Ezen az életen is végigtáncolok. Túlélem. Hogy boldogtalan vagyok e? Nem. Elunom magam. Napról napra messzebb tolni a határaim. Egyre mélyebbre hatolni. Lassan elfogy a táj. Nem tudja tartani a tempót. Isten lassítani próbál. Terhekkel ajándékoz meg. Egyre nehezebb és nehezebb kincseket aggat rám, melyeknek fénye elvakít. Súlyos terheim cipelem és közben újabb csúcsokat fürkészek. Nem kell a felszín. A fölösleges szócséplés. Az üres tekintet.  A zombi hadsereg, mely levetett koncokra vadászik. Mely egyetlen pillantással megelégszik. Nem. A testem már érzéketlen. Kölcsönkapott jelmez csupán. Lélektemplom. Ha épp az kell. Dögszagú, rothadó, profán massza. Ha épp az kell. Eszköz vagyok csupán. Engem is használnak. Felsőbb erők játszanak a testemmel, az elmémmel kedvükre. Én miért ne tenném? A hangtálban remegő víz felszínén lebegek.  Akár a kagylóban ringatózó igazgyöngy. Az elszigeteltség szigetén uralkodom, ahová kincskeresők és kalandorok érkeznek a világ minden tájáról. Kifosztani, tanulni élvezni vágyók. De aki magától jön, az nem kell. Puha, bársony ágyamból nyúlok ki kecsesen, hogy hosszú vadászó körmeim beléd mélyesszem. Magamhoz rántalak. Nem. Már nem énekellek. Elég a szemedbe néznem. Hidegen metsző pillantásom megbabonáz. Beléd hatol.  Érintésemmel felébresztem a benned szunnyadó harcost. A vadállatot.  Mert nekem fenevad kell. Beléd mélyesztem a fogam, hogy egyetlen harapással magamba szívjak mindent, ami emberi volt benned. Az enyém vagy.  Valójában újra és újra próbára teszem a sorsom. Próbára teszem Istent. Valójában a legsötétebb éjszakában pislákoló gyertyafénynél, bőrkesztyűbe bújtatott ujjak szorítására ébredett lelkem keresem. Ami akkor elveszett. Azóta nem hallom az üresen fémesen kongó hangtál zenéjét. Azóta nem találok erősebbet. Azóta szomjazom a vereséget, de örök győzelemre kárhoztattam, hogy utat mutassak.