Csörgits Kinga: Életemben először látok...

Lelkem lassan kitüremkedik. Előtolakodik rejtekéről. Hogyan tudnám, hogyan tudná bármelyikünk is elengedni a fájdalmat? A boldogságot? Az idő vasfoga csupán, ami megrágja a fájdalom áttetsző, finom szőttes ezüst páncélját. Elhalványítja a kínok kínját. Látok egy világot. Érzem. Boldog pillanatokban tapintom. Ebben a világban nincs elengedés. Sem fájdalom, szenvedés. Ebben a világban az embernek is megadatik, hogy élvezze a létezést. Bűntudat nélkül. Persze ez a világ meddő képzelgések rózsaszínre festett budoárjaiban létezik csupán. Amikor egy szép napon felébredek, eltervezem, hogyan valósítom majd meg. Igen. Nekem is lesz parfümfelhőben úszó rózsaszín budoárom. Selymekkel, csipkével díszített világ a világban. Hosszasan csinosítom, szinte babusgatom kis ékszerdobozom. Amikor azonban elkészül, csodálkozva nézek körül mesterien megmunkált, finoman kiművelt kínzókamrámban, amely alkotásra és élvezetre született. Fekete tintával írok a vörösre festett falon.
"Hát nem tudod, hogy valójában Éva vagy? E korban Isten ítélete él e neven, így szükségképpen a bűn is tovább él. Az ördög kapuja vagy, aki ama fának átkát elszabadítottad, és az első aki a szent törvénynek hátat fordítottál, te vagy aki elcsábítottad azt, akit az ördög nem volt képes elcsábítani, könnyedén leromboltad Isten képmását: Ádámot. Még Isten fiának is meg kellett halnia azért amit te érdemelsz: ami halál." (Tertullian: De cultu feminarum I.I./2.)
Fekete tintával írok a vörösre festett falon, hogy te, aki hozzám jössz tudd szent helyen jársz. Hogy fejet hajts. Hogy minden újabb napon nevessek sőt kacagjak azon, amit te világodnak, otthonodnak tekintesz. Nos kedvesem. Tudtad e, hogy a te otthonod valójában kínzókamra és az én kínzókamrám valójában otthon? Messziről, tehetetlenül szemlélem ahogy a létezésed után futsz, kapkodsz  kapaszkodsz. Boldog hely ez boldogtalan embereknek. Te is boldogtalan vagy. Üres. Pillantásom lelkedbe hatol. Szürreális képekben szemlélem sorsod. Miért ragaszkodsz bármihez is? Hiszen mindez csupán illúzió. Színház. Vállalt szerepek. Felhúzott álarcok. Amiért ma aggódsz, holnap semmivé foszlik. Elporlik, mintha soha nem is létezett volna. Még léteznek templomok, ahol lábad szent földön jár. Ahol vezetőt választasz magadnak. Aki megzabolázza elméd és felszabadítja vágyaid. Akit követni fogsz, hogy az önfegyelmezés és a tudás útját bejárva elmerülhess az élvezet forrásában. A gyönyör és a szenvedés édes testvérek. Nem ismered az egyiket, míg meg nem ízlelted a másikat. Ezért lépj most közelebb kedvesem és hajts fejet... mert lábad szent földön jár.

Komfortzóna katapult
Amikor megszülettem, ahelyett hogy felsírtam volna, kinyitottam a szemem és rácsodálkoztam erre a világra. Már akkor tudtam, egy véget nem érő harc elébe nézek. Gyermekként annyi pofon ért, hogy a kínzó fájdalom elborította az elmém. A testem megbénulva, kiszolgáltatva vonaglott egyik örömforrástól a másikig. De a várva várt öröm mindannyiszor sajgó bűntudattá változott át bennem. A szenvedés lett az otthonom. Persze nem egészen így terveztem, de megszoktam. És ez a világ, mely büntetett, néha pedig jutalmazott, hogy aztán még jobban megbüntethessen... Nos, hihetetlen, de ez a világ lett az otthonom, ahol a túléléshez időről időre szükségem volt a megfelelő mennyiségű fájdalom adagomra. Rákaptam, akár a drogra. Ó, igen. A fájdalom, a drog, a boldogság az alkohol, de még az ágyában békésen szuszogó gyermeked is megköt. Ide láncol. A minőség, ahogy a körítés is folyton változik, de az eredmény minduntalan ugyanaz. Rutinpályán mozgunk, amihez körömszakadtig ragaszkodunk. Te is én is. Mindenki. Képtelenség végleg elengedni. Csupán a határait lehet arrébb tolni. Tágítani. Bármeddig bírtam volna. Akármeddig. A kimozdulásra való vágy azonban olyan mélyről szakadt fel bennem, hogy a felszínre törve szétzúzott maga körül mindent. Ez az erő kis híján engem is megölt.  Miközben a tömeggel szembe gyalogoltam, furcsán hideg fény vette birtokba tekintetem és felismertem a világot. Azóta, amikor írok, engedem kiszabadulni valódi lényem. Engedem, hogy szabadon portyázzon a grandiózus, bársonyosan elegáns szavak templomában. Egyre nagyobb teret követel magának. Gondolatok és érzelmek börtönébe zárt szuper intelligens ösztönállat. Nőstény vagyok, de kijár nekem a tiszteletteljes megszólítás és bánásmód. 
Nos, barátom. Nincs olyan, hogy addig gyalogolsz, amíg el nem éred a határaid. A közérdek nem ezt kívánja. Ahogy a Föld sem volt lapos soha. Minden illúzió. Ahogy most a gép előtt ülsz és engem olvasol… ez is csupán egy impulzus formájában megérkező rezgés, ami elér és kapcsolatba lép veled. Te pedig befogadod, mert be akarod fogadni. Mert ez az impulzus módosítja a pályád és megváltoztatja a rezgésed. Így találkozunk és válunk eggyé. A komfortzóna nem más, mint saját korlátaid által körülhatárolt kennel, amit nap-nap után körbejársz. Ez a kennel pedig menedéket nyújt neked és az állandóság, a biztonság illúzióját kelti benned. Most is azt hiszed, hogy ébren vagy igaz? Pedig álmot látsz barátom. A kennelt elhagyni nem lehet. Megkötnek a gyerekkorod óta dédelgetett vágyak és álmok. A családod. A munkád. A függéseid. A rendszer. Minden. Egy út marad. A komfortzóna katapult. Amikor felébredsz, a nyílt óceánon találod magad. A víz kristálytiszta és csendes. Ahogy a feneketlen mélységbe tekintesz még utolsó pillantásod képes belekapaszkodni a végeláthatatlan biokapszula mezőkbe. Minden egyes kapszula egy külön világ. A kapszulán belül minden érvényes, jogos és igaznak vélt. És ezek a kapszulák csak sodródnak az óceánnal. Találkoznak, néha összekapaszkodnak, néha pedig összeütköznek. Tömörülnek, vagy elkülönülnek. Irányíthatóak és manipulálhatóak. Érzések és gondolatok cikáznak körülöttük. Megannyi hamvában halt ideológia, eszme és misszió lebeg körülöttük. Zöldes fekete massza. Fentről ragadósnak és mérgezőnek tűnik. Undorító bűzösnek. A nyílt óceán tiszta, isten közeli. Ahol szabad lehetsz, akár a madár. De a gondosan kennelekbe rendezett biokapszulák nyújtotta otthon nincs többé. Mert a tudásnak és a szabadságnak ára van. A felébredetteknek pedig elmondom újra és újra. Ha katapultálsz, nincs visszaút. A nyílt vízen pedig nincs próbaidő. Ahogy mondtam, kijár nekem a tiszteletteljes megszólítás és bánásmód.  Átúsztam a kibaszott óceánt. Így lettem révészből segítővé. Akit kell, megtanítok úszni és túlélni.  De a segítő nem azért van, hogy elmagyarázza, megfulladni rossz. Aki nem elég elszánt, aki hezitál, az bizony vízbe fullad. Én is vártam, sőt reméltem, hogy amikor végre elérem a felszínt, jöttömet ünneplik és csodálják majd. Hát persze… szép álmokat barátom. Ha pedig készen állsz, ébresztő! Nektek pedig drágáim láv és imádat.