Életünk végén
eltévedünk.
Nincs vonatjegyünk,
gyalog megyünk.
Sötét alagút
és végtelen,
nincs benne fény,
zseblámpa sem.
Fogynak a szavak,
halkulnak,
a gondolatok
megfakulnak.
Kín-kígyók marnak,
rád tapadnak,
árad a méreg,
véredben éget,
érzed: véged.
Hívnak, csengetnek
el kell menned.
Vár az alagút,
eltévedtél.
Régóta sejted,
lemerültél.
Imént Gyuri írásának férfi szereplőjét kísértem utolsó útjára, nagy szenvedésével, s mégis élni akarásával. Te is a végről írsz, és más ez: leíró, a tényeket tudomásul vevőn közlő sorokban. Bár sejtetnek fájdalmat a kínkígyók, az égető méreg. Az eltévedésben nem lennék biztos, kedves Sarolta: ha ez van "megírva", akkor pontosan odavisz a "lábunk", ahová ugyan nem szándékoztunk még menni. (p)
VálaszTörlésJó, hogy nem tudjuk, mikor és hova visz az út, de készülni kell, ha az ember öreg és gyógyíthatatlan beteg. Ennek ellenére nehéz, hogy nélkülünk megy tovább az élet és nem jöhetünk vissza körülnézni. Jó annak, akit halálos baleset ér, vagy álmában alszik el, nem ér rá felfogni,mi történik vele.
VálaszTörlésApám a karomban halt meg, láttam, könnyes a szeme