Csörgits Kinga: Összefolyás

Megállok a vízparton, és a mélységbe bámulok. Oda, ahová a szívem húz. Ahonnan minden születik. Amit a víztükör eltakar. Ahová az ember nem lát. Mert a felszín eltéríti és bekebelezi. Minden körbejár, ahogy mindent megélek újra, és újra. Minden újabb életben találkozunk. Rám köszönsz, meglátogatsz. Köréd folyok, tekeredem, elcsábítalak. Hogy újra és újra fájjon. Van, amit nem választok. Megélem, mert így kell lennie. Meglátlak, mert így kell lennie. Megmártózol bennem, mert így kell lennie. Fáj, mert így kell lennie. Minden pillanat egy metamorfózis. Még érintesz. De a következő pillantásod már nem ér utol. Számodra már nem létezem. Az, amit bennem szerettél, meghalt. A tükör a lelkemben, amibe belenéztél, hogy magadba szeress feltétel nélkül, darabokra tört.
Az életem akár egy sebesen futó folyó. Soha sem marad ugyanaz. Amibe az egyik pillanatban beleszeretsz, a következőben nem létezik. Ami az egyik pillanatban összetör, a másikban finoman elringat. Puhán átsimogat egy másik életbe. De ott újra keresni fogsz. Mert nélkülem szomjan halsz. Én vagyok a folyó, ami a másvilágba folyik. Újabb és újabb vándorok érkeznek. Belém kóstolnak. És én beléjük.  És többé nem szabadulnak tőlem. Csak engem akarnak, vagy előlem menekülnek egy életen át. De meghódítani nem tudnak. Mert a folyónak nem kell a vándor. A folyó mindig a tengert keresi majd. 
Ó igen. Addig futok, amíg el nem érem. Addig hordozom a fájdalmat és a szenvedélyt, amíg ki nem folyik aranyló testemből. Akkor megjelensz a vízparton és a mélységbe bámulsz.  Oda, ahová a szíved húz. Ahonnan minden születik. Felismersz. Ahogy a naplementében megcsillanó apró kavicsokhoz beszélsz, engem becézel. Lassan közelítesz. Óvatosan vetkőzöl. A varázsos narancsfény takarja tested. Csak sóhajod érzem, ahogy csöndesen belém csusszansz és elmerülsz bennem. Átadod magad, mert te érted. Látod. A másvilágba vágysz. Nem a félelem, hanem honvágy vezérel. Mert te is idegen vagy. Átmeneti otthonod a vízparton hagytad. Majd keresni fognak. De csak néhány víz áztatta ruhadarabot találnak. És akkor azt mondják majd, belém haltál. Szánalmas bolondok. Hiszen most élsz csak igazán. Azzá változtál, ami én vagyok. Ami lélekből való. Ott már akarlak. Mindened. Legyek örvény körülötted. Ami bekebelez, magába ránt, és végleg elnyel. Ott mutatom meg a csöndet. A csöndben egyesülök veled. Mert mindig ide utaztál. Engem kerestél. Én vagyok a hiányérzet, a hajtóerő és a végső cél. Behódolsz úgy, ahogy én, szolgállak téged. Bársonyos ölelésem az utolsó halálos csók. Elveszem az életed, hogy amikor újjászületsz, megölhess mindent, ami valaha emberi volt bennem.