Kapolyi Noémi: Debóra VI.

Nagyon nem szerette ezeket a napokat, amikor nyúlvágásra készülődött.
Szerette őket, gondjukat viselte és ilyenkor eljött a Debóra által csak cserének nevezett idő, amikor a gondozásért szegények megfizettek az életükkel.
De hát ez a haszonállatok sorsa- vélekedett Debóra- gondoztam, etettem és szerettem őket, de a végtelenségig nem lehetnek nálam- szögezte le ilyenkor magában.
Mindent elvégzett a ház körül amit reggelente máskor. Megetette a kecskéket és a tyúkjait, hordott vizet is néhány vödörrel, hogy egész napra legyen mit inniuk de aztán amikor mindennel végzett, nekikészülődött a feladatnak.
Letörülgette a bejáratnál álló asztal viaszos vászonnal letakart lapját, kirakta rá a nagy deszkát és a késeket, meg egy nagyobb vajlingot is a húsnak.
Amikor elkészült még ácsorgott egy darabig majd eltökélten megindult az ól felé.
Jó órát dolgozott, míg mindent elrendezett és az asztalon már csak a szép konyhakész hús csillogott a vajlingban.
Ami pedig nem kellett azt papírba tette és felment vele a kert legvégére a hegyre, út közben a kezébe kapta alacsony nyelű kis ásóját is, aztán fönt elásta a maradékokat.
Aztán aznap már nem is igen akadt dolga, csak pihengetett és összeszedte a tojásokat.
Másnap reggel gyönyörűen sütött a nap, ezért akkor is bőven teleöntötte friss vízzel az itatókat, a legtöbbet a kecskéi kapták, mert a széna rágcsálásban mindig megszomjaztak. A libák pancsolója pedig egészen fekete volt a sártól amit belehordtak a csőrükkel.
Nagy sipákolással fogadták a vödör vizet amit odaöntött nekik.
Debóra kijött a libáitól a kiskapun, letette a vödrét, aztán megállt és elbámészkodva nézett föl az akácerdő felé.
Az erős napfényben az enyhe légmozgás megsusogtatta az ágakat és Debóra nagy kedvet érzett rá, hogy felsétáljon és kicsit elbandukoljon a hús törzsek között.
-Végül is most ráérek- mondta magának, aztán elindult.
Mindig elcsodálkozott rajta, milyen meredek a hegyoldal és mennyire messze is van ez az erdő, a kertből olyan közelinek látszott az akácos, de amikor elindult a meredek szántón, jól meg kellett erőltetnie magát hogy hamar fölérjen.
Az első bokrok mögött már a sűrű erdő következett.
Bár Debóra még el tudott volna képzelni több fát, de hát az akác erdők ilyenek, sosem olyan sűrűek igazán, mint egy csertölgyes vagy egy gyertyános erdő,
Igaz a lombok összeértek de légiesen takarták csak az eget.
A föld pedig elegendő fényhez jutott ahhoz, hogy a törzsek közt vastagon növő aljnövényzetből mindenhol kikandikálhassanak a szántóról idekerült magokból nőtt virágok.
Debóra önfeledt sétára indult a fák között.
Sokfelé látott vadcsapást, vagy csak olyan vékonyka járatokat amit az erdei rágcsálók tapostak ki maguknak. Épp rátért az egyik kicsit szélesebb ösvényre amikor meglátott valamit a földön.
Lehajolt, hogy jobban megnézze mi az, de egészen meghökkent, mert egy nyúllábat látott a növények alatt.
-Nahát!- kiáltott fel Debóra- hát nem ástam jól el a maradékot! de sajnálom- tette a szemrehányást magának.
Aztán lépkedett tovább.
Már nem volt olyan önfeledt, különös gondolatai támadtak, de azért a kellemes idő és a sok zöld hamar kiszellőztette fejéből a nyomasztó gondolatait.
Csak úgy bámészkodott, az egyik ágon madárfészket pillantott meg, majd a lába elé nézett, amikor újabb nyúllábra vetült a tekintete.
Ekkor Debóra leguggolt és alaposabban szemügyre vette. Észre vette, hogy a szőr nem olyan színű, mint amit ő vágott. Érdekes, gondolkodott Debóra, mert lehet hogy akkor más is vágott a faluban és nem csinált jól rendet. Talán kiásta valami és idehozta.
Aztán újra elindult a csapáson de most már figyelt, nem-e talál újra valamit.
Közben változtak az erdőben a fények. Valahogy a levegőt is átjárta napsütés és zöldessárga színben fürdött minden. A leveleken átszüremlett a ragyogás. Kisvártatva újabb lábat látott szinte odakészítve az utacska széléhez, de evvel már nem törődött.
Olyan érzése támadt, mintha vezetnék. Csak ballagott előre az egyre szépülő színekben.
Aztán amikor újra lenézett, akkor vette csak észre hogy az ösvény véget ért és nincs más tovább csak zsenge fű.
Debóra fölemelte a tekintetét, biztos volt abban, hogy az előbb még semmi nem volt erre csak az erdő, most pedig alig pár méterre tőle hatalmas két szárnyú, fekete kovácsolt vas kapu állt kitárva.
Régi gyönyörű cirádái feketén és fényesen kacskaringóztak, összekötve a hosszú szigorú pálcasort amelyekből a kapu állt. A kitárt kapu szárnyainak két oldalán kerítés folytatódott, ugyanilyen mívesen megmunkálva, de nem látszódott hosszan, hamar elbújt a zöldellő bokrok és ágak sűrűjében.
Debóra látta, hogy a kapu előtt az akácos véget ért és a szárnyakon túl zsenge fű nő az enyhén emelkedő tovafutó hegyoldalon.
Aztán nekiindult.
-Milyen szép is erre és hogy véget ért az erdő-suttogta.
Lassan lépkedett a füvön, még az is megfordult a fejében, hogy mi lesz ha besétál és a kapu bezárul, de aztán arra gondolt, hogy talán időtlen-idők óta tárva van és senki nem jár erre, hogy becsukja őket.
Átsétált a kapun a hatalmas mezőre.
A fű puhán hajlongott a talpai alatt és az ég ugyanolyan gyönyörűen tündökölt mint a levegő is körülötte, pedig már nem volt felette a lombsátor, hogy megszínezze a fényeket.
Közben feltűnt Debórának, hogy messzebbre lát, mint eddig, a dombok játékos kuszaságban szaladtak egymás mellett néha áthuppanva egyik a másikon és messze a távolban csodás mély tónusú zöldben  fenyőerdő sötétlett. Előtte apró pontokat látott amelyek mintha mozdultak is volna néha vagy talán csak szénakupacok lehettek.
Sétált tovább, fölfelé vezetett az út de egyáltalán nem érezte nehéznek a haladást, Debóra nem értette hogyan, de egyszer csak hirtelen egészen közel volt az erdő.
Ilyen csodálatos helyet még életében nem látott. Maga a természet vette körül, fényesen csillogó zöldekkel és vakító kék éggel. De hiába emelgette a lábait, nem haladt tovább, nem sikerült közelebb jutnia a fákhoz.
Debóra abbahagyta a próbálkozást megállt és körbetekintett. Akkor vette észre, hogy a pontok amiket látott, nem holmi szénakupacok hanem különféle állatok.
Nyulak futkároztak a magas fűben. Lassú méltósággal két ló legelészett. Intett is feléjük közben pedig kiáltott is nekik de nem figyeltek rá. Debórának az a fura érzése támadt, hogy őt talán nem is látják.
Amikor oldalra nézett a fák közül előreballagott egy kutya is, Debórának szinte még a szívverése is elállt, hiszen ez az ő kedves, drága nagyon szeretett kutyája volt, de hát hány éve hogy elment már és ő megsiratta, most mégis itt nézelődött hozzá egész közel.
Debóra hirtelen elkiáltotta a nevét és előre hajolva kitárt karokkal hívta a kutyáját. Aztán újra hívta.
-Gyere, gyere hát, úgy örülök, hogy itt vagy, úgy szeretlek, gyere, gyere...-csuklott el a hangja.
Az állat még nézegetett egy darabig önfeledten, őt nem vette észre aztán hirtelen megfordult és beugrált a fák közé, Debóra még követte a tekintetével de hamar eltűnt a sűrűben.
Ő meg csak állt és érezte ahogy a könnyei patakokban folynak arcán.
-De legalább boldog- suttogta maga elé.
Kezeivel lesimította az arcáról a könnyeit aztán a gyönyörű mezőre nézett.
Messzebb egy távoli lankán látott csak néhány állatot. Visszafordult a fenyőerdő felé amerre a kutyáját látta elszaladni, arra gondolt talán várnia kellene, hátha még visszajön, de aztán érezte, hogy  amit látott az egy egyszeri csoda volt, egy megismételhetetlen alkalom és neki most már vissza kell indulnia.
Még utoljára körbehordozta a tekintetét, megnézte a dombokat a ragyogó legelőt, a sötét törzsű fenyőerdőt fénylő zöld tűlevelű lombjaival, aztán felnézett a tündöklő égre és behunyt szemekkel hatalmas levegőt vett és hatalmasat sóhajtott.
Aztán megfordult.
Hamar megtalálta a kis vadcsapást, csak ment rajta miközben egymást követték az emlékei.
Kis idő után megállt és megfordult. Látta a lombokon átszűrődő sárgás fényárban a kapuszárnyakat és a mezőt.
De a kapu zárva volt a két összezáródó szárnyat vastag rozsdás lánc fogta át. Úgy állt ott becsukva, mintha évszázadok óta nem nyitották volna már, Debóra nézte a rácsokat és csodálkozott, hogy hiába vannak távolabb a kovácsolt végű pálcák egymástól, mégis közöttük csak valami elmosódott zöldes távoli tájat lát, semmi mást.
De aztán visszafordult, mert egész lelkében érzett valami sürgető érzést, hogy neki most már nagyon haza kell mennie.
Folytatta az útját tovább, aztán megállás nélkül csak a válla felett hátrapillantott egy picit, de akkor már körös- körül csak az erdőt látta.