Kapolyi Noémi: Lakjunk falun: Kezdjünk fűteni /5. rész/

Még az első hidegek előtt megrendeltük a fát, amikor meghozta a teherkocsi és elkezdték a kalodákból leborítani a ház elé, hatalmas halom lett.
Aztán az autó elment és mi elkezdtük behordani a fáskamrába.
Először a karunkra fektettük a kályha-kész rönköket de túl lassúnak bizonyult így a munka, talicskáztuk, hordtuk, végül estére a helyükre kerültek.
A fáskamra teljes mélységében jó két méter magasan öt sorban állt a farakásunk.
Olyan szép lett, hogy le is fényképeztük,  nagyon örültünk neki.
Egyik reggel, amikor a férjem már elment dolgozni, és a spejzajtóban a ruhaszárítóra kiteregettem a ruhákat, az ajtólapokra pedig hely híján a lepedőt, és a paplanhuzatokat tettem ki szárítani, ott ácsorogtam a befűtés előtt a rózsaszínű kardigánomban, kibontott hajjal az előszobában, és arra gondoltam, hogy így a tél előtt az sem ártana, ha a kémény kamin ajtaját leszedném és kiszedegetném a kormot, hogy szépen rendben legyen a tél előtt.
Kimentem a szögletes vödörért, és az egyenes végű lapátkámért, a felmosórongyot a kő ajtócska alá tettem, biztos ami biztos, aztán leemeltem finoman a kőlapot, alatta egy másik is volt, azt is levettem.
Nagyon meglepődtem, mert egy fekete kemény falat találtam mögötte koromból és semmiféle luk nem volt.
Még az is megfordult a fejemben, mi lenne ha visszatenném az egészet és majd este együtt nekiállunk.
De mivel sosem voltam az a fajta, aki csak úgy otthagy valamit -nem úgy van az- gondoltam, és a kis vaslapáttal megnyomtam a feketeséget.
Egy szép nagy darab megrepedt, aztán belehullott a vödörbe. Hajjaj, a kemény koromfal alatt finom, és súlytalan por kezdett folydogálni a falból a vödörbe. Bedugtam a lapátot a résbe, és a vödröt odatartva kiemeltem egy jó adagot, de akármennyire óvatoskodtam, jött vele a többi is.
Szépen ömlött a kémény aljából a por, megállás nélkül, elállíthatatlanul, közben pedig hömpölygött kifelé a zsíros koromfüst, és finoman terjengeni kezdett a kövezet fölött a legkisebb légvonatot is szinte külön érzékelve, mintha csak valami dzsinn kezdte volna meg különös útját a kéménylyukból.
Megtelt a vödröm, szaladtam másikért, már az sem érdekelt hogy mellément, aztán ami nem akart kijönni azt hozzálapátoltam, végezetül amikor már egészen kiürült a nyílás, valami megfoghatatlan, hirtelen gondolattól vezérelve lekuporodtam oldalt könyökölve a luk alá, és a piszkavassal felkotorásztam a kémény belseje felé.
A fölhalmozódott, és bekövesedett korom ezt már nem állhatta meg szó nélkül, és úgy ahogy volt fölháborodásában egyszerűen a nyakamba szakadt.
Én meg úgy meglepődtem, hogy nem is tudtam mit mondani. Gondoltam, kimegyek az udvarra és leporolom magamat.
Felálltam, és az ajtó felé lépkedtem. Amikor a kilincset lenyomtam, oldalról megláttam magam a szokatlanul sötét, és fakó tükörben.
Egy bányásznő nézett vissza rám, akinek csak a szemei, és a szája világítottak, az orrom alatt a szipákolt korom nyomaival. A tükör zsíros sötétjében más nem is igen látszott, amikor visszanéztem, az előszoba piszkosan ásított vissza rám, a koszlott lepedők és a kormos képkeretek egészen elképesztettek. A papucsom orrát magam előtt meghúzkodtam a kövön, kis mintákat kenegetve szét a nyomán.
Aztán csak álltam, és nevettem egy nagyot, hogy mit is műveltem, kutyuskám erre álmosan kidugta a fejecskéjét a nyitott hálószoba ajtón, aztán kedvesen odaballagott hozzám, hogy megsimogathassam a portól tapadós bundáját.
Estére a takarítás után aztán szépen égett a tűz a sparheltben, jól szelet a kémény, én meg eldöntöttem, hogy a kéménypucolás ezentúl férfi munka lesz.